A tavalyi év elején megjelent írásomban 2025-öt a fordulat éveként konferáltam fel. A természeti környezet, a világgazdaság és a globális politika állapotának fokozódó zavarai, valamint a mesterséges intelligencia (MI) térnyerése ugyanis egybehangzóan gyökeres fordulatra utalt. A 2025-ös év eddigi történelmünk egyik legmelegebb éve lesz, bár valamivel elmarad a legforróbb 2024-es évtől. Ezzel együtt, az emberi történelem legforróbb éveit az elmúlt évtizedben életük át! Egy évtizede, a párizsi éghajlatváltozási tanácskozáson résztvevő országok vállalták: mindent megtesznek, hogy a felmelegedés ne haladja meg az 1,5 Celsius-fokot. 2025 végén azonban kiderült: többségük nem teljesítette ígéretét. A következmény: 2023–25 hároméves átlaga először haladja meg az 1,5 Celsius-fokot, ami visszafordíthatatlan változásokat indított el a Földön. Mindeközben az üzleti világot alapjaiban rendítik meg a technológiai „korszakváltás”, valamint az energetikai és a globális gazdasági együttműködés növekvő zavarai. Ezzel egyidejűleg a világpolitikában – sokak megfogalmazása szerint – tektonikus változások zajlanak, s ez alapjaiban ingatja meg a globális rendszer egyébként is billenékeny egyensúlyát.
Mintha kifordult volna a világ a sarkaiból: minden bizonytalanná válik és egyre kevesebb az eligazodást segítő, általánosan elfogadott szabály. Az események áttekinthetetlen káosza sokakban idéz elő növekvő szorongást, de még többekből a beletörődés attitűdjét váltja ki. 2026 – ennek tükrében – a realitásokra való rádöbbenés éve lesz. Az elmúlt évtizedben a legkülönbözőbb folyamatok menetében bekövetkező alapvető változásokat többnyire az ún. billenési pont fogalmával írtuk le. Ezt a kifejezést Malcolm Gladwell-nek a változások folyamatát elemző könyve (Fordulópont. HVG Könyvek, 2020) tette népszerűvé. Az írás alcíme – Ahol a kis különbségekből nagy változás lesz – még inkább a fejlődésnek arra a jellegzetes pillanatára irányítja a figyelmet, amikor egy régóta jól ismert jelenség menetében – nem várt módon – alapvető fordulat történik.
A társadalom, a gazdaság és a technika fejlődése a XIX. század elején „váltott” sebességet. A változások üteme a XX. században tovább gyorsult, majd a XXI.-be átlépve korábban elképzelhetetlen sebességre kapcsolt. Ennek következménye, hogy az egyének, a társadalmak és az egész emberiség is egyre gyakrabban szembesült – a rendelkezésére álló eszközökkel és szemlélettel – megoldhatatlannak tűnő problémákkal. Az események kaotikus forgatagában szinte lehetetlennek látszik megtalálni az optimális, vagy legalább elviselhető jövőbe vezető utat. A gyorsuló és egyre kiszámíthatatlanabb változások hatására alapvetően módosítani kényszerültünk azt, ahogyan a jövőt szemléljük. Sokáig Winston Churchill tanácsa – „minél messzebb tekintesz vissza a múltba, annál tovább látsz előre a jövőbe” – vezérelte igyekezetünket, hogy felderítsük a jövő, többnyire homályos körvonalait. Vagyis természetesnek vettük, hogy a múlt „nyomvonalát” követve találjuk meg a jövőbe vezető utat.
Ám ahogy a történelem magasabb sebességi fokozatba kapcsolt, ez az tanács elégtelennek bizonyult. Hiába ismertük meg múltunkat, a felderengő jövő egyre homályosabb lett. Ebben a helyzetben Kierkegaard mondásával nyugtatgattuk magukat: „Az élet csak visszafelé tekintve érthető meg, de élni csak előre nézve lehet”. Az elmúlt évtizedben azonban végképp nyilvánvalóvá vált: gyökeres változások idején érvényét veszti az a várakozás, hogy a múlt trendjei a jövőben is folytatódnak. Amikor a történelem „kizökken” megszokott pályájáról, észrevesszük, hogy hirtelen a jövőnek több, eltérő irányba forduló „vágánya” tárul elénk. Már annak is örülhettünk, ha mindezt nem katasztrófákra vezető „kisiklásként”, hanem a politika kiszámíthatatlan „váltókezelői” által előidézett történelmi „vakvágányként” éljük át.
„Sorsfordító” váltókhoz érkezve mindig alapvetően módosítanunk kell, ahogyan a jövőt szemléljük. Erre figyelmeztet az angol történész, Hugh Trevor-Roper mondása: „A jövő nem az, ami bekövetkezett, hanem az, ami történt, annak tükrében, ami történhetett volna.” Vagyis amikor a nehezen kiszámítható változásokra reagálunk, elkerülhetetlenül számításba kell vennünk, hogy a mindenkori jelenből több, egymástól eltérő perspektívát ígérő „jövő-szál” indul el a maga pályáján. A történelmi változásokhoz való alkalmazkodás kényszere sokáig mégsem tűnt fel a mindennapok problémáival küszködő kortársaknak. A változások következményei ugyanis – a fokozatos gyorsulás ellenére – messze túlnyúltak egy egyén életén.
A mezőgazdaságra való áttérés történelmi fordulata 3-4 ezer évig is elhúzódott, és még a mezőgazdasági termelés – forradalmi változásokat előidéző – „iparszerűvé” válása is sok száz évig eltartott. A társadalom szerkezetét és az emberi viszonyokat alapvetően átformáló ipari forradalom – felbolygatva az egész társadalom és az együtt élő generációk alkotta családok életét – legalább 150 évet vett igénybe. Az elektromosság elterjedése előidézte – a gazdaság és a mindennapi élet alapvető újraszervezését kikényszerítő – változás azonban már fél évszázad, vagyis akár egyetlen generáció alatt végbement. A digitalizáció pedig még ezt is felülmúló ütemben, alig két évtized alatt, a XX. század utolsó és a XXI. első évtizede során alapjaiban változtatta meg a globális világunkat, és a fokozatosan 8 milliárdra növekedő emberiség sorsát. Azt a reményt pedig, hogy ez a gyorsulás tovább már nem fokozódik, az MI térnyerése törte meg.
Az MI forradalma – történelmileg „egy szempillantás alatt” – gyakorlatilag 2023 és 2026 között ment/megy végbe. Ez a perspektíva kínálta korábbi írásom címét: „2025 – a fordulat éve”. Most visszatekintve, a fordulat kifejezést a billenési pont közkeletűvé vált értelmében használtam. Az MI, behatolva az élet minden területére, alapvetően átalakítja az összes ma élő generáció sorsát. Átélni kényszerülünk, hogy életünk kialakult menete ezt a bizonyos billenési pontot elérve, majd azt túllépve, gyökeresen új irányt vesz. A lezajlott változások alapján most már megállapítható: 2025-ben valóságos történelmi fordulat következett be. Globális világunk az elkerülhetetlen következmények korszakába lépett. Az emberiség sorsa mostantól azon múlik, megtesszük-e mindazt, amit az előttünk megnyíló, jövőbe vezető pálya megkövetel.
Az elkerülhetetlen teendők tudomásul vételét és elfogadását azonban alapvetően befolyásolja, miként szemléljük a fokozatosan formálódó folyamatokat. Ha a változásokat a billenési pont „szemüvegén” keresztül nézzük, az figyelmeztet ugyan – vigyázat, alapvető fordulat következett be –, de egyben nyugalomra is int: a változások csak fokozatosan következnek be. Miközben azt üzeni: mostantól megváltozik a világ, egyidejűleg azt is sugallja: nyugi, a fordulat fokozatosan zajlik! Ez pedig lehetőséget kínál az egyébként összezavarodott és bizonytalan polgárnak, hogy pillanatnyi helyzete alapján döntse el: habozás nélkül belekezd az alapvető változások végrehajtásába, vagy inkább a fontolva haladás mellett dönt. Az emberiség előtt álló igazi kérdés azonban ez: vajon melyik úton biztosítható az emberiség „soft landing”-je a felderengő és gyökeres változásokkal terhes új világban?
Hogy sikeresen megbirkózunk-e az előttünk álló problémákkal 2026-ban – és azt követően – tehát lényegében azon múlik: megértettük-e a változás sürgető jellegét. Ezt pedig az határozza meg, hogy helyesen mérjük-e fel a jövő veszélyeit és reálisan ítéljük-e meg a helyzet fenyegető voltát. Ettől függ, mennyire látjuk elkerülhetetlennek az azonnali és határozott reagálást. Ám gondoljunk csak bele, milyen sokféle problémával küszködünk a mindennapokban: változtatni kellene életmódunkon, újat tanulva máshol, más munkakörben elhelyezkedni, több figyelmet fordítani gyermekeinkre és szüleinkre, lakóhelyi közösségünkkel együttműködni stb. Ennyi teherrel a „hátunkon”, ha azt halljuk, hogy a világ gondjainak megoldásával bajlódó politikusok azt üzenik nekünk, nyugi, van még idő, akkor, ha nem is nyugodtan, de hátradőlünk. Ráadásul rögtön eszünkbe jut, hogy minden változtatás először még tovább nehezíti az egyébként is nyomasztó helyzetünket. Ez nem arra sürget, hogy számonkérjük a politikusokon mulasztásaikat. Inkább azzal hitegetjük magunkat: felismertük a változás fontosságát és ha minden feltétel adott, majd akkor belevágunk.
Az elkerülhetetlen korrekciós lépések megtétele helyett így azt mondogatjuk magunknak és üzenjük másoknak is, hogy semmit nem kell elhamarkodni. Közben pedig növekvő szorongással egy olyan jövő felé lépegetünk, amelyik már nem létezik! A szakértői elemzések és hétköznapi tapasztalataink túlnyomó többsége azt mutatja: az emberiség a jövőjét döntően befolyásoló folyamatok billenési pontjainak többségét már túllépte (Global Tipping Points Report 2025). Vagyis már nem elégséges a viselkedés megfontolt és lépésről-lépésre történő módosítgatása. Immár halaszthatatlan eddigi életmódunk újragondolása, társas kapcsolataink és életprogramunk rövid időn belüli hozzáigazítása az alapvetően megváltozott globális világhoz. Ebben a helyzetben éreztem úgy, hogy a végrehajtandó gyökeres változtatások halaszthatatlanságára a „tipping point” helyett inkább a „point of no return” kifejezés figyelmeztet.
A „point of no return” arra a helyzetre utal, amikor a pilóták a repülőút közben azzal szembesülnek, hogy valamilyen előre nem látható ok miatt nincs már elegendő üzemanyag olyan célállomást választani, ahol a biztonságos „soft landing” végrehajtható. Ezért valahol „útközben” – ameddig az üzemanyag egyáltalán kitart – leszállásra alkalmas helyet kell keresni. Fel kell azonban készülni arra, hogy a földet érés nem a megszokott „soft landing” módon történik, hanem kényszerleszállás lesz, valamilyen „zöld mezőn”. Egy ilyen szituációban a „billenési-pont” – fokozatos alkalmazkodásra figyelmeztető – üzenete megtévesztő. Túlélést már csupán életveszélyes manőverezés kínálhat, sőt, már az sem bizonyosan. Nos, 2025-ban az emberiség helyzetében olyan fordulat zajlott le, hogy az elkerülhetetlen teendőkre 2026-tól már csupán a „point of no return” fogalma figyelmeztet.
Az új kutatási eredmények ugyanis az egész emberiség számára a „point of no return” hangulatát kifejező, utolsó figyelmeztetés jellegű üzenetet jelentenek. Képzelje el az olvasó: szabadságra utazva, jó ideje a repülőgépen ül, amikor hallja, hogy a pilótafülkében arról tárgyalnak: nincs elegendő üzemanyag eljutni a célállomásra. Ekkor a legénység egyik tagja megkérdezi a kapitánytól: mit fogunk most tenni? A kapitány válasza: csak folytassuk az utat, azt meg, hogy mit teszünk, eldöntjük, amikor teljesen elfogy az üzemanyag. Ez elképzelhetetlen, de ugye beugrik a politikusok gyakran idézett reakciója, amikor valamilyen irányváltásra utaló kérdéssel szembesítik őket. Válaszaikat többnyire politikai jelszavakba csomagolják, de a lényeg ez: „azt, hogy mit teszünk, ha elérünk a hídhoz, majd akkor döntjük el, ha odaérkezünk”.
Az elmúlt években a billenési pont óvatosságra intő üzenetét két tény „point of no return” vészjelzéssé változtatta. Az egyik: egyre több területen és mind gyakrabban szembesülünk azzal, hogy túlléptünk fontos billenési pontokat, mégis késlekedünk a szükséges lépések megtételével. Ez pedig azt jelenti, hogy megállíthatatlanul csúszunk bele a „megfőtt béka” csapdájába. Az „ostobának” tekintett állatoknál a csapda ellenállhatatlan vonzását az idézi elő, hogy – nem látva a végkimenet, az elkerülhetetlen katasztrófát – pusztán hozzászokni igyekeznek az egyre romló körülményekhez. Ám napjainkban az emberiség növekvő veszélyeztetettségét megállapító szakemberek folyamatosan arra is felhívják a figyelmet, hogy a problémák megoldásához mind a szükséges ismeretekkel, mind a szükséges forrásokkal rendelkezünk. Ebből következik a másik elgondolkoztató tény: az esetlegesen bekövetkező katasztrófát az ember ostobasága idézi elő. Félreérthetetlen és egyre erősödő jelek mutatják a problémák súlyosbodását, és ezzel a csapdába esés növekvő veszélyét.
Miközben a tudomány félreérthetetlenül jelezi a közeledő „véget”, a jövő alakulását leginkább befolyásolni képes politikai és gazdasági elit – egyéni érdekei által vezetve – halogatja a beavatkozást. Döntéseiket pedig a választók többsége – alapvetően a politikusok „figyelemelterelő” és „szavazatvásárló” stratégiájának hatására – jóváhagyja. A szükséges korrekciók elmaradásáért tehát mindannyian – bár nem egyenlő mértékben – felelősek vagyunk. Az általam a fordulat éveként jellemzett 2025-ös évet tehát úgy hagyjuk magunk mögött, hogy a most már valóban „körmünkre égett” teendőinket elmulasztottuk megtenni. A 2026-os évben csökken a puha landolás esélye, míg nő a kockázatokat rejtő kényszerleszállásé. De az, hogy elkerüljük-e az összeomlást és a még mindig létező fenntartható pályára térünk-e, továbbra is tőlünk függ.
Azt azonban tudomásul kell vennünk: nincs visszaút. Megszokott – bár nem mindig szeretett – világunkat végképp magunk mögött hagytuk. Szerencsére feltárult előttünk egy élhető jövőt kínáló, új fejlődési-pálya. A címben feltett kérdésre – van-e még esély a „soft landingre”, a puha landolásra? – tehát az a válasz, hogy ez már alapvetően rajtunk múlik. Elgondolkoztató azonban, hogy ez a tény kevesebbeket tesz optimistává, mint ahányat szorongással tölt el. Ha pedig megnyugtatásként még hozzáteszem, hogy problémáink megoldásához számíthatunk egy segítőkész és hozzáértő partnerre – az MI-re –, az mintha még tovább növelné a szorongásukat.
