A producer belefáradt, leállította a kínosan akadozó felvételt. Már vagy huszadjára futottak neki a zenészek, de sosem értek a végére, valahogy mindig kifogott rajtuk a furcsán lüktető kompozíció. Próbálták újabb hat napig, közben át is dolgozták, úgy rögzítették végül a Columbia Records New York-i stúdiójában 1959. július 1-jén. Szerzője, Paul Desmond (1924–77) elsőre pocséknak találta, mérgében kivágta volna a hangszalagot a szemétbe.
Ilyen gyötrelmes vajúdással született meg a dzsessztörténet első milliós példányszámban eladott kislemeze, a Dave Brubeck Quartet örökzöldje: a Take Five.
Játék már a cím is. A rendhagyó, 5/4-es ütemre utal, ám az amerikai szlengben a kocsmazenészek nyomán ugyanígy mondják a rövid, „ötperces” szünetet is. A kvartettet alapító zseniális zongorista, Dave Brubeck (1920–2012) egy kaliforniai farmon nőtt fel, gyerekként édesanyjától tanulta Bachot, Chopint, Debussyt. Amíg cowboy apjával lovagolt, elbűvölte a patkódobogás ritmusa, mint a mi Weöres Sándorunkat. Louis Armstrong után ő lett a második dzsesszzenész, aki címlapra került a Time magazinban. A bohém szaxofonos Desmondot a seregből ismerte, a katonazenekar felvételijéről, együtt muzsikáltak 1951-től.
Az alapötletet a virtuóz dobos hozta, a látássérült Joe Morello (1928–2011). Csodagyerek volt, bármilyen hangszert megszólaltatott. Kilencévesen Mendelssohn hegedűversenyét játszotta vendégszólistaként a bostoni szimfonikusokkal, ám miután élőben hallotta Jascha Heifetzet, alázata jeléül letette a vonót, átváltott az ütősökre. Hármukhoz csatlakozott Eugene Wright (1923–2020) afroamerikai bőgős, dacolva a korabeli megbotránkozással, hogy egy fekete lép fel a fehérek között. Nagy sikerrel turnéztak szerte Európában, Ázsiában. Ha olykor összekaptak is, együtt új távlatokat nyitottak a dzsesszben.
A Take Five közönségkedvenc lett, koncertjeik elmaradhatatlan záródarabja. Szólóik végeztével egyenként hagyták el a színpadot, ahogyan egykor Esterházy herceg udvari muzsikusai Haydn Búcsúszimfóniája közben. A kvartett aranykora 1967-ben lezárult, de a szám egyre csak hódított tovább, túllépve a műfaj keretein. Nagyzenekari átiratban játszották a londoni szimfonikusok, hallható filmzeneként is, például a híresen dzsesszrajongó Woody Allen Rejtélyes manhattani haláleset című krimijében. Brubeck felesége, Iola írt hozzá szöveget, habár máig inkább a szaxofontémát dúdoljuk dallamtapadásig.
Szokatlan taktusú szerzemény szól az eredeti kislemez B oldalán is, a keleties ihletésű, 9/8-os Blue Rondo à la Turk. A kvartett harmadik klasszikusa, az Unsquare Dance (1961) ördöngös tánc 7/4-ben. „Kihívás a ritmust dobogóknak, csettintgetőknek és tapsolóknak: becsapósan egyszerű, de nem hajlandó kiegyenesedni” – mondta róla a komponista Brubeck. Néha meg is tréfálták vele a közönséget: tapsra biztatták az embereket, azután kivártak, amíg belezavarodnak a kettő-négy-hat-hétbe. Már nevetve csapkodott a nézőtér, s csak akkor brummogott fel a basszus. A páratlan négyes tudta a titkot: játék az egész.