Szörnyű, szörnyetegekkel tele év. A világ, ezen belül Európa és Magyarország felosztása korábban arctalan hatalmak, gépezetek munkája volt. Most uralkodók kegyetlen arcai jelennek meg, s nem is titkolják, ők irányítják személyesen a politikai és gazdasági erőszakot. A 2025-ös évben az arccal vállalt könyörtelenség már nemcsak az orosz diktátor Putyint, hanem az Amerikában és a világban egyaránt egyeduralomra törő Trumpot is jellemzi. A békésen legelésző európai növényevőket nyíltan pusztulással fenyegetik a nagy ragadozók és hűséges sakáljaik.
Trump Amerikája mindent megtett és -tesz, hogy megsemmisítse saját liberális nemzetközi intézmény- és szabályrendszerét. Háromnegyed év alatt, önérdekű geopolitikai és geoökonómiai intézkedéseivel, sikerült a világ gyászos jövőjét még gyászosabbra formálnia. A világ ötödik újrafelosztása nem békéket, hanem pusztító háborúkat, nem politikai és gazdasági megállapodásokat, hanem egyoldalú és önkényes kényszerintézkedéseket hozott. Az erő és erőszak kora – „ó, szellemtelen és bolond e század” (Catullus) – látszólag az ezekre az értékekre vagy inkább értéktelenségekre építő Orbán-rendszernek kedvez. Sőt, az erőben hívő Orbán büszkén állította, hogy egyenesen barátja a nagyhatalmi erőszaktevőknek. Ám éppen a geopolitikai és geoökonómiai korszak alapja a lebegő szavak helyett az erő, a súly. Orbán Magyarországának se ereje, se súlya. Vazallus, szolga lehetsz a moszkvai Kreml előszobájában. Vállveregetett senki a Fehér Házban. Magyarország nincs rajta Putyin, Trump, Hszi térképén.
Orbán dicsősége, hogy elsőként rombolt le egy liberális demokráciát Európában és a világban. Ezt sokan követték, követik Európában és most Amerikában. Elsőként építette fel egy személyes autokrácia intézmény- és szabályrendszerét, saját oligarchikus magánérdekével párosítva. Eddig ez még csak Orbán Magyarországán sikerült. Csakhogy a korai kezdés előnye hátránnyá változott. A személyes autokrácia gazdaságilag nem hatékony, társadalmilag egyensúlytalan, és politikailag elhasználódik. A rendszer felélte belső forrásait, és képtelen a fenntartható növekedésre európai források nélkül. Az Orbán-rendszer nem saját ereje, hanem ellenzéke gyengesége miatt maradt fenn hosszan. A rendszer alkonya idején megjelent a kihívó a rendszeren belülről. 2025 kérdése az volt, hogy Magyar Péter és a Tisza igazi alternatíva-e, vagy ugyanígy összecsuklik a karaktergyilkos kampány és az ellenzéki politikai erők széthúzása miatt.
Az Orbán-rendszer válsága kiteljesedett a 2025-ös évben. Három sarkalatos ponton olyan válság keletkezett, amelyet a rendszer és maga Orbán képtelen kezelni.
Az első a megélhetési válság. A gazdaság még eldöcögne az eladósodás és az infláció szakadékai közötti keskeny ösvényen, de a társadalom valamennyi rétege megélhetési problémákkal néz szembe. A szegények és az alsó középosztálybeliek az élelmiszer- és gyógyszerárakkal, az energiaköltségekkel, a közép- és felső középosztálybeliek a lakásárak robbanásával és az egészségügy összeomlásával szemben érzik magukat tehetetlennek. A megélhetési válság gazdasági és társadalom-lélektani jelenség, ezért hiába bizonygatta a Biden-adminisztráció, vagy bizonygatja Trump és Orbán, hogy a helyzet jobb, mint amit a társadalom észlel – nyilatkozataik hiteltelenek. Az orbáni választási osztogatás nem tudta érdemben meggyengíteni a megélhetési válság érzületét, alig néhány százalékos választói javulást sikerült elérnie ezerötszáz milliárdos kiosztással. MP és a Tisza-mozgalom jól összpontosított a megélhetési válságra, Orbánnak és rendszerének nincs kimenekülési útja.
Az év második, rendszert romboló tényezője a kibontakozó, a köz- és magánbeszédben szimbolikus neveket elnyerő erkölcsi válság. Nem lehet büntetlen tizenöt éven át a rendszer hatalmasainak lopni, s akkor gazdagodni látványosan, amikor a társadalomnak az az érzése, hogy szegényedik. A lopás az Orbán-rendszer természete. Az Orbán-rendszer lopás természete. Nevesültek az oligarchák: Mészáros, Tiborcz és neje, Matolcsy és fia, Jellinek, Jászai, Garancsi és társaik. Tudható, hová lett az európai pénz. Tudható, hogy miért nem kórház, szociális otthon, vasút, olcsó lakás épült, hanem Tiborcz kastélyai, Mészáros hízó tőke- és ingatlanalapjai, jachtja, repülője. A legapróbb településen is mindenki tudja, hogy Mészáros egyetlen óra alatt annyit tesz zsebre, mint az egész falu életkeresete. Sőt, Hadházy Ákos szívós és látványos munkájának köszönhetően az egész ország tudja Hatvanpuszta nevét, ismeri a zebrákat és a titkos lépcsőket, s hogy az Orbán-uraságok birtoka kétszer akkora, mint a falujuk. Hatvanpuszta maga Orbán. Orbán maga Hatvanpuszta.
A kegyelmi botránnyal kezdődött, majd a nevelőotthonok és javítóintézetek gyermekbántalmazási ügyeivel folytatódott a rendszer erkölcsi válságának másik ága. A gyermekbarátnak mondott rendszerről kiderült, hogy gyermeküldöző rendszer.
Tizenöt év politikája összegződik itt is. Az Orbán-rendszer nemcsak pénzt vont el a szociális intézményrendszerből, hanem megsemmisítette a társadalmi ellenőrzést, amikor kitiltotta a civil szervezeteket az intézményekből, amikor a központosított állami irányítás hierarchiájára bízta a gyermekekkel és fiatalokkal foglalkozó intézményeket. Az Orbán-rendszer büntető állama nem ismer nevelést, együttérzést, toleranciát, csak fegyelmezést, rendcsinálást és a kiszolgáltatottak megalázását. Rendőrökre bízza a szociális, az egészségügyi, az oktatási, a javítóintézeti munkák irányítását, ellenőrzését. „Nem mi szültük, nem mi hagytuk ott (a kórház előtt a csecsemőket).” Az Orbán-rendszer a Szőlő utca. A Szőlő utca az Orbán-rendszer. A Tisza mögé egységes szavazótáborban felsorakozó sokszólamú ellenzék le tudta leplezni a homo orbanicusok, az Orbán-emberek erkölcsi nihilizmusát.
A 2025-ös év megadta a 2026-os választás két varázsszavát. Bármit mond a rendszer ura, képviselőjelöltje az elmúlt 15 év sikereiről, elegendő annyit válaszolni: Hatvanpuszta. Vagy: Szőlő utca. Ezt tettétek. És ebben a két szóban benne van a falu polgármesterének uniós pénzből épült háza éppúgy, mint a Völnernek nejlonzacskóban átadott milliók, Tóni és Barbara cselszövései, Mészáros ezermilliárdjai, Balog Zoltán szemforgatásai, Zsolti bácsi gyalázatosságai, bárki is legyen az. Ti indítottatok büntetőeljárást Iványi Gábor, a szegények szentje ellen. Isten tán nem nézett ide eddig, de ebben az évben lát és megítél titeket, mielőtt még emberi bíráitok elé kerülnétek a jövő évben.
Orbán Viktor politikai demenciában szenved. Elhasználódott, elkopott, megpenészedett. Állandóan botlik. Önmagába ütközik. Felejti, mit mondott tegnap. Felejti, mit mondott egy órája. Nem tudja, hol van időben és térben. Eszméi együtt öregedtek a szavazóival, hatvankét éven túli, nyolcosztályos falusiakkal. Még mindig Brüsszel, még mindig migráns, még mindig béke, még mindig rezsicsökkentés. Ugyanaz vagy semmi nem jut eszébe. A méltóságos miniszterelnöki tartás lefoszlott: durvaság és nyerseség. Gyerekesség. Izoláció. Betiltom a Pride-ot. Háromszázezer ember jön szembe az Erzsébet hídon. Ez az én városom, mutat le hivatala erkélyéről. Tévedsz, öreg! A miénk.
Kapaszkodás Putyinba. Értelmetlen. Már nem csak az ország, te se kapsz semmit. Kapaszkodás Trumpba. Én hazudok neki, ő hazudik nekem. Nem csodafegyver.
Kapaszkodás korábbi önmagába: majd én megmutatom! Jobb, ha nem mutatja meg. Valahol, agyveleje elhasználódott foszlányai között még tudja: nem vagyok az, aki voltam. Nemcsak hívei, de ő maga is drukkol, hogy éppen ma ne történjen semmi hiba. Melyik Orbán-szerepet játszottam tegnap? Melyiket ma? Békés, bölcs bácsikát? Félelmetes fenyegetőzőt? „Nagyon haszontalan bohóckodás ez, mely az apákat kellemetlenné, s ami rosszabb, nevetségessé teszi gyermekei előtt – írja Montaigne. – Az ő oldalukon van a fiatalság és az erő, következésképpen nekik áll a világ; és gúnnyal nézik egy olyan ember dölyfös és zsarnoki ábrázatát, akinek szívéből és ereiből már kiapadt a vér, valósággal madárijesztő a kenderföldön.”
Mivel az Orbán-rendszer személyes önkényuralom, egy központú rendszer, a vezető politikai demenciája egyben a rendszer demenciája. Vezetetlen. Kormányozatlan. Széteső. Elvesztette az emlékezetét. Merre megyünk? Nem tudom. Merre akarunk menni? Nem tudom. Mi a jövőnk? Nem tudom. Mit hazudjunk ma? Megmondják holnap. A nagy vezető válasza: zavaros és szennyezett vizű szózuhatag. A szóbeli kumulatív radikalizálódás, az egyre dühödtebb és alja propaganda nem tudja összeilleszteni se a központi, se a helyi kormányzatot. Egyre rosszabb a rendszer problémamegoldó képessége, már azokat a problémákat se tudja kezelni, amelyeket maga okozott. Miként a leépülő öreg, mindenki az életéért küzd: csak még ezt a napot túléljem. Csak még holnap is emlékezzem, hogy ki voltam, s ki vagyok. Bár tudnám, ki leszek.
A magyar társadalom többsége – negyven év alatti, képzett, budapesti, nagy- és kisvárosi – megelégelte a rendszert. Elmegy szavazni, hogy végre elmenjen a rendszer. Ki tudja, talán még a hatvankettő fölötti, képzetlenebb falusi szavazók is követik gyermekeiket és unokáikat: a jövőt. A rendszer a múlt, a rendszerváltás a jövő. Az Orbán-rendszernek vége.
Totila, a keleti gótok királya felvitette magát Monte Cassino kolostorához, s be akarván csapni Benedeket, az ősz öreg apátot, egyik emberét öltöztette királyi ruhába. Benedek már a kolostor kapujából kiáltotta: „Tedd le, fiam, amit viselsz, mert nem a tiéd!” Vajon az álruhásnak szólt ez a vakmerő szó, vagy a rabló királynak, ki végigfosztogatta Itáliát?
Látom magam előtt, ahogy a mi királyunk fölmegy az ezeréves kolostorhoz. Ott áll nyájas mosollyal, hite és embersége méltóságában a püspök, s mondja csendes szóval: „Tedd le, fiam, amit viselsz, mert nem a tiéd!”
Sok boldogságot az utolsó karácsonyunkhoz ebben a rendszerben.
