Egész napos programsorozat zajlott a II. kerületi Sarolta utcában, abban a Bauhaus-villában, amelynek története szinte tankönyvszerűen követi végig a 20. századi magyar elitváltásokat. Mostani tulajdonosaik, Levko Esztella színésznő és Boros Tamás politikai elemző, az Egyensúly Intézet igazgatója az „Egy nap a Saroltában” címmel szervezték meg a programsorozatot, amely délelőttől estig nyitva tartotta az épületet: szalonbeszélgetések, előadások, kiállításmegnyitó és színházi programok követték egymást, az esti sávban pedig egy nyilvános beszélgetés zárta a napot „Az utolsó káder” címmel.
A villa története már önmagában is sűrített társadalomtörténet. Az épületet 1940-ben Bródy János és felesége, Pollatschek Lili vásárolta meg, és Fischer József, valamint Pécsi Eszter tervei alapján bővíttették. A ház a negyvenes években élő szellemi központ volt: politikusok, arisztokraták, írók, festők és színészek jártak ide. A háború után a Bródy család emigrált, az épület pedig a kommunista hatalom kezelésébe került. A villát három lakásra osztották, és évtizedeken át pártfunkcionáriusok lakták. Az utolsó régi lakó, aki Levko Esztellának és Boros Tamásnak adta át a kulcsokat, búcsúzáskor annyit mondott – az ő elköltözésével az utolsó káder is elhagyja a házat. – Ez a mondat adta az esti beszélgetés címét és kiindulópontját.
A programot, amelyen Ascher Tamás rendező és Majtényi György történész meséltek a Kádár-rendszer és a rendszerváltás előtti idők elitjéről és művészeti életéről, a Kislányom, mondd, hogy nem igaz! című koncertszínházi előadás alapozta meg. A második világháború női áldozatainak történeteit megszólaltató darab, mely Gyarmati Fanni és Polcz Alaine naplói alapján készült, miközben főtt az étel
a színpadon csordultig töltötte a leveses tányérokat a fájdalom, a szégyen és a véres melankólia üres vacsorájával.
Az utolsó káderről csak ezután eshetett szó, méghozzá Bede Kincső: Három színt ismerek a világon című fotókiállításának terében, ahol Bede munkái a kollektív történelem generációkon át koptatott személyes morzsáiként függtek a falon.
Boros először arra kérte Majtényit, kicsit vezessen be minket a káderek akkori világába. A történész emlékeztetett, hogy a második világháború után a Rózsadomb gyorsan a pártelit lakóhelyévé vált miután a zugligeti villák annyira nem passzoltak kommunista ideológia szerinti esztétikába. Egymás közt így Káderdűlőként ismerték a mostani Pasarét környékét.
A villák megszerzése a pártvezetők feleségeinek feladata volt. A háború, a holokauszt és az emigráció után számos budai ingatlan maradt üresen. – Lovaskocsival járták végig az üres házakat: nézték, milyen bútorok vannak, és mindenki elég jókat talált magának – hangzott el egy korabeli visszaemlékezés idézete.
A kiváltságokat a korszak szlengje a „három K”-val foglalta össze: kégli, kocsi, külföldi út.
Más változatokban negyedik K-ként emlegették a kutyákat – az óriási őrkutyákat – vagy a kurvákat is – jegyezte meg Majtényi. A beszélgetés során többször előkerült, hogy a luxus és a félelem kéz a kézben járt: testőrök, zárt kertek, és állandó gyanakvás jellemezte ezt a világot. A besúgóhálózatról Ascher többek között megjegyezte, hogy a beszervezések gyakran zsarolással történtek, és a következményeik máig feldolgozatlanok.
Aztán egy korai, groteszk jelenetet idézett fel az ötvenes évek végéről. Gyerekként apja elvitte a dobogókői csipketerítős, nippekkel sűrűn rakott pártüdülőbe, ahol bemutatkozott apjának Budapest rendőrfőkapitánya. – A felesége félrehívta apámat, hogy a verseit felolvassa neki – hátha kedvet kap hozzá. – A bizarr helyzet kiválaóan érzékeltette a kényszeredett lelkesedés és a dilettantizmus abszurd keverékét.
A beszélgetés egyik legélénkebb része a tiltott művészetről szólt. Ascher Tamás elmondta, hogy 1967-ben, gimnazistaként hallott először Szentjóby Tamásról. – Egy fiatal magyartanárnő nagyon izgalmas képet rajzolt egy művészről, aki intézményrendszereken kívül dolgozik.
Ez a függetlenség, a hivatalos keretek elutasítása (sőt, megvetése) igen vonzónak tűnt
– fogalmazott. Ezután elkezdte keresni azokat a független helyszíneket, ahol látni lehetett őt és a neoavantgárd más képviselőit, mint Erdély Miklóst vagy Galántai Györgyöt. – Az illegalitás határán billegve dolgoztak, mégis tudni lehetett, hogy mit csinálnak éppen – emlékezett vissza. Emellett szóba került Haraszti Miklós története is, akit a Darabbér című szociográfiája miatt fogtak perbe. Eleinte érdeklődéssel fogadták a tervet, előleget is kapott, ám amikor megszületett a munkások valódi helyzetét a munkáshatalom hamis jelszavával szembesítő mű, a kiadó nyomtatás helyett feljelentette a szerzőt.
Végül nem maradt más, csak egymásra rakódó történetek, nevek és lakások, amelyekből lassan kirajzolódott: a káderrendszer nem hirtelen omlott össze, hanem beköltözött, berendezkedett, alkalmazkodott – majd egyszer csak átadta a kulcsokat.
