Az igazi happy end – Tarr Béla, Krasznahorkai László és a gyilkos idő

A filmvilág egyik legnagyobb innovátora Tarr Béla. Számos filmtörténész, esztéta vagy akar művész próbálja mai napig megfogalmazni, hogy vajon mi rejlik a csoda mögött. Ha a saját verziómat kell röviden megfogalmaznom, akkor képek jutnak eszembe, jelenetek, arcok – emberi sorsok. Klisémentes pillanatok. Tarr mindig is hangsúlyozta, hogy ő nem filmes, kevésbé szerencsés emberek történeteit mesélik el főleg a kevésbé szerencsés embereknek.

A többes szám nem véletlen, hiszen számos alkotásának írójával, a friss Nobel-díjas Krasznahorkai Lászlóval közös teremtői a világ számos pontján tarri világnak hívott jelenségnek: először az 1987-es Kárhozatnál dolgoztak együtt; utána még négy közös filmjük volt: a Sátántangó és a Werckmeister harmóniák Krasznahorkai-regényadaptáció, A londoni férfi Simenon-átdolgozás, A torinói ló pedig a Kárhozathoz hasonlóan önálló szkriptből készült. Schubert Gusztáv írta 2013-ban: minden Tarr-film csapdahelyzetre épül, és minden csapda közül a leggyilkosabb az idő körforgása. Krasznahorkai és Tarr nagyepikájában minden körbejár, a történetek és az emberek a Sátántangó óta mindig ugyanoda jutnak, ahonnan elindultak.

Teljesen mindegy mi volt az „irodalmi” alap Krasznahorkai titokzatos-személyes elbeszélési módjában, legyen az monológ, rövid történet, töprengés, vallomás, visszaemlékezés vagy akár vízió. – A Kárhozatban kerestünk egy filmes stílust. Ott még deklarálni akartunk valamit: mihez állunk közel, mit tagadunk. A Sátántangóban ez a stílus már letisztultabb. Itt már úgy éreztük, hogy csak olyan mozgásokat szabad végezni, amelyeknek funkciójuk van – mondta Tarr a Filmvilágban még 1994-ben. Idén pedig a kolozsvári TIFF filmfesztiválon mesélt arról, hogy „ő nem csinált semmi különöst”, csak a rendszer és szabályok ellen ment, a mostani mozgóképes válságról a filmes iskolák tehetnek. Hogyan tanulja meg egy fiatal, hogyan instruálja a színészeket? Minek gondolkozni ezen? Szereplőkre van szükség. „Persze, dolgoztam Tilda Swintonnal A londoni férfiban, de többnyire amatőröket állítottam a kameráim elé.” Tarr Béla szerint ugyanis neki sosem volt szüksége klasszikus aktorokra, nem tud velük mit kezdeni, mert képzettek és játszanak.

Többen próbálkoztak a klasszikus játékkal, nekik megmondta, hogy csodálatos, amire képesek, de ő köszöni szépen, ez neki nem kell, mások biztosan örülnek majd a tudásuknak. Ezen a ponton került szóba a casting, azaz a színészválasztás – Tarr ebben sem kér segítséget senkitől, mert ő személyiséget keres, akivel el tud képzelni egy filmet. Erre újfent felhozta példaként a Werckmeister harmóniákat: elmesélte, hogy amikor Krasznahorkai László megkereste őt a regénye adaptációjának ötletével, a rendező azt mondta, képtelenség, mert nincs olyan ember, aki el tud játszani egy olyan kívülálló és nyomorult embert, mint Valuska. Aztán négy évvel később, amikor Berlinben tanított, az egyik fiatal diákja a vizsgafilmjéhez keresett szereplőket. Ott látta meg Lars Rudolph-ot. „Persze a diák nem őt választotta, de én meghívtam őt a sarki sörözőbe, ahol beszéltünk és öt perc után tudtam, hogy ki ő. Aztán hívtam Lászlót: na jó, most már tudunk filmet forgatni.”

Tarr és Krasznahorkai következetes, együtt teremtett világuk egyre inkább szűkült. Igaz, A londoni férfi addig nem látott grandiózusságával,  koreográfiájával kiemelkedik az életműből. Aztán mintha csak a páros megrettent volna a „nagy műtől” és a csúcstól, A torinói lóban valóban megteremtik a világvégét. A karakterek még ott vannak a vaksötétben, halljuk őket, de már nem látunk semmit. Megszűnt a fény, meghalt a film. Később egyszer elméletemre – „a világvége van, ha már filmet is megszünteti” –azt válaszolta: dehogy, ez volt a tökéletes happy end. Az apokalipszis, mint boldogan éltek, míg meg nem haltak. Triviális válasz. Megérdemeltem.