Eger egy lüktető hely volt, tele klubokkal, ikonikus arcokkal, minden este történt valami. Sütött a nap, a kofák óbégattak, ezrek hömpölyögtek a belvárosban, turisták seregei fotóztak, költöttek, és én köszöngettem és paroláztam megállás nélkül. Akkor láttam meg a havert. Nem volt a barátom, csak haver, egy másik társaság tagja, de jól ismertem őket. Voltak a csapatban graffitisek, pár gördeszkás, utazók, nagy partiarcok. Valahogy ez a haver kilógott a csapatból, mert tüntető eleganciájával, bankárszerelésében nyomult mindig, szőke, göndör hajjal, csillogó cipőben. Ott volt minden hardcore fesztiválon, bulikban, Leukémia-koncerteken, kocsmákban, de nem viselt egyenruhaszerűen kapucnis pulcsit vagy Etnies pólót.
A haver megjelenésén nagyon megdöbbentem. Az egykor ruganyos léptű, jól öltözött, valóban egy bankban dolgozó középvezető meglehetősen ágrólszakadtan álldogált a napfényben és az eget kémlelte. Haja borzas volt, egy kinyúlt póló volt rajta, arca beesett, nyúzott, teste nagyon lefogyott. Mikor meglátott, felderült és intett. Odasorjáztam azonnal, kezeltünk, kérdeztem merre tart. Mondta, megszökött a kórházból, és most egy belvárosi étterembe siet, ahol a baráti társaságának nagy része dolgozik, szakács, pincér, ételfutár, főnök pozícióban. Meginna egy kávét, és ehhez segítségemet kérte.
Belém karolt, és elindultunk. Néha megroggyant, elbukott majdnem, tartottam jobbról, majd pozíciót váltottunk, mentem balra, onnan támasztottam. Olyan volt, mikor a végén Nagymamámmal sétáltunk, és én Vele dölöngéltem, mintegy karóként az uborkabokor mellett, igyekeztem átvenni az ingadozását, mint szörfös a tengerét. Mamámmal is nagyon lassan haladtunk, húsz méterenként meg kellett állni, az érszűkület és a renyhe izmok ekkora hatótávolságot engedtek. Igyekeztem természetesen viselkedni, mert a haver láthatóan nem volt részeg, a szeme rendben volt, minden más nem. Gondoltam, majd séta közben kiderítem, mi van vele, másrészt egyértelmű volt, hogy segítségre van szüksége, egyedül nem fog eljutni a helyre. Ahogy botladoztunk, nem tudtam nem érezni az enyhe vizelet szagot, amely körüllengett minket. Határozottan úgy nézett ki, mint egy teljesen lecsúszott valaki, egy kéregető egy csöves, egy iszákos, de én pontosan tudtam, valami nem kerek ezzel a teóriával. Nyilván akkor sem hagytam volna ott, ha cső részeg, de erről szó sem volt. Azt a célt, ahova eredetileg siettem, elengedtem, nyilvánvaló volt, ma már nem lesz más programom.
– Megszöktem...
– Akartam is kérdezni... basszus, bocs..., de mi a franc van veled?
– Na végre megkérded. Nagy szarban vagyok, Valér!
– De mi van?
– Az van, hogy lett ez a szklerózis multiplex betegségem. Ezt kikaptam. Nem hirdettem, lassan ette meg a testem. Anyámék most bosszút állhatnak. Mivel otthagytam a kis falusi csökött életüket, nem tudtak megbocsátani. Nem tudták megbocsátani, hogy elköltöztem, hogy utaztam, hogy sikeres lettem, nem a kis szaros életüket éltem, abban a nyárikonyhás házban, csirkékkel, meg a disznókkal. Nem tudták megbocsátani, hogy első generációs értelmiség lettem, és apám jóslatai ellenére megcsináltam magam. Mikor elhatalmasodott rajtam ez a kór, elfogyott a pénzem, és haza kellett költöznöm Cserépfalura. Mindent visszaadtak. Teljesen groteszk, de úgy rám telepedtek, mintha gyerek lennék, azt kell ennem amit főznek, megszűnt a magánéletem, mindenbe beleszólnak, és most, hogy rosszabbul lettem, bedugtak a kórházba, ahonnan, mint látod, én megszöktem!
– És most mi a terv?
– A terv az, hogy ha segítesz, elmegyünk egy kávét meginni.
– Pénzed van?
– Nincs, teljes a kontroll, de ahova megyünk, ott nekem minden ingyen van.
Az utunk valami két órán át tartott a helyig, amelyet normálisan öt perc alatt tettem volna meg. Egyre lassabban haladtunk, sokszor le kellett ülnünk a pisiszagba. Az erőlködés izzadságszaga, a betegség aurája lengett körbe minket. Egy idő után teljesen elfogadtam a helyzetet, és mikor a Kis Dobó téren, a fal mellett lecsúszva pihegtünk, megláttam egy gúnyos pillantást. Apámék egy régi ismerőse bólintott jelentőségteljesen, mikor meglátta kettősünket a fal mellett. A vak zongorista játszott a téren, turisták százai hallgatták a teraszokon, és mi ott kornyadoztunk. Láttam a szemén a gúnyt, na, itt a kis Fekete, a nagypofájú, úgy látszik, oda jutott, ahova való, lepattant csavargó a balfasz haverjával. Láttam a gúnyt, visszabiccentettem, éreztem, be lettem téve az alsó polcra a gardróbszekrénybe. Sem értelme sem lehetősége nem volt a magyarázkodásnak, mosolyogva bólogattam, ja, ide jutottam, örüljél!
Barátom, mintha nem venne tudomást a helyzetéről, nagyon vidáman szemlélte az eseményeket. Láthatóan élvezte, hogy megint a sodrásban van, mégha ez nem is Milánó, vagy Párizs, de emberek között van és nézelődhet. Önironikusan szólalt meg néha, aztán megint nekivágtunk, megint battyogtunk pár percet, ültünk, vánszorogtunk, csücsültünk, majd megint 20 méter.
Végre megérkeztünk a vár alá, barátai, akik elősereglettek, szintén zavarban voltak. Olyan volt, mint amikor bejelentettem egy pesti művész kolóniában, hogy Down szindrómás a fiam, és mindenki elnézett valahová. Mindenki elnézett valahová, keresett valamit egy polcon, táskákban, a nagy csendre emlékszem.
Itt is nagy csend volt, egy tele teraszon. Zajban a csend, kapott egy asztalt, kávét, valaki meggyújtott egy cigit neki, és akkor láttam, megérkezett. Egy pillanatig, úgy nézett ki, mint egy vendég, egy eszpresszóval és egy cigarettával, kis üveges vízzel, bubis. Sürögtek körülötte, beszélgettek vele, de láttam, mindenki elnéz, valahova messze. Kérdezte egy szakács, én mit keresek itt, elmondtam neki két mondatban az eseményeket, bólintott, kérdezte, vissza tudom-e vinni.
Vissza a börtönbe.
Iszonyodva bólintottam.
Nem részletezném a visszautat, rettenetes volt. Szegény haver megértette, vissza kell mennie, nincsenek lapjai, várja a kórterem, három másik elfekvővel, elesettel. A barátai nem tudták tovább tartani, és én, a haver vittem vissza a bárkán.
A nővérke kiabált velem, én hebegtem. Azt üvöltötte, nem volt joga elmenni, és ki fogja hívni a rendőrséget, mert megszöktettem a cselekvőképtelen Imrét! Mondtam neki, én nem szöktettem, zavaromban magyarázkodtam, és gyűlöltem magam ezért. A nővérke a fehér magasszárú cipőben, mint a konyhás nénik az általánosban, gúnyosan szólított fel, hogy takarodjak, és több ilyen kilengés nincs, hallott ám ő a szülőktől a beteg előéletéről, véget ért a bulika! A haver, megadva magát a sorsnak, az ágyra rogyott. Reszkető keze a térdén pihent, a láng a szemében, ami a teraszon még megvolt, kihunyt. Intett, odaléptem.
– Valér, tudsz nekem segíteni?
– Miben?
– Figyelj, van ez a kurva szklerózis multiplex...ennek az ellenszere a fű...
– Igen...
– Szóval, látod, reszketek. Ennek az ellenszere a fű, füvet kell szereznem, mert azzal tudok enni, aludni, és nem reszket ennyire a kezem. Tudnál nekem szerezni füvet?
– Figyelj, a...
