Amikor kislány voltam, és hétvégeken meglátogattuk a budaörsi nagymamámat, mindig megfogtam a seprű nyelét, felsöpörtem a bejárat előtt, és ha kedvem volt, még a kertbe vezető lépcsőket is végig takarítottam.
Senki nem kért fel erre a feladatara, valamiért kitaláltam magamnak a sepregetést, és megcsináltam, mert büszke voltam a végeredményre, a szembe tűnő különbségre, a tisztaságra, ami nem tartott sokáig pár napnál, de a kicsi lelkemnek jót tett.
Olyasmi elfoglaltság ez, mint a mandalakészítés. A buddhista szerzetesek akár hetekig készítenek egy-egy művet, amit végül a saját kezükkel tüntetnek el pillanatok alatt. Az alkotás, amit hosszadalmas munka során készítettek, pár másodperc alatt eltűnik a semmibe. A színes homokszemek újra a végtelen részévé válnak. A mandalák a mulandóságra készítenek fel, s talán a söprögetés is hasonló tevékenység volt számomra. Megnyugtatott a monotonitás, felemelem a seprűt, leteszem, húzok vele egyet, s eltűnik a kosz, a szemét.
Korábban valahogy természetes volt, hogy a zöldövezetben az emberek a házuk előtti részt is rendben tartották. Bár a terület már közterületnek számít, mégsem jelentett gondot az itt lakóknak, hogy olykor összesöpörjék a lehullott faleveleket az aszfaltról. Az itt élő idős emberek eltávoztak az élők soraiból, jöttek az újak, akiknek nincs már idejük holmi sepregetésre, az utca tisztán tartására. Közterületesek sosem jártak erre, errefelé nem takarítják az utcákat. Viszont az ősszel lehullott a falevelek az aszfalton nemigen tudnak újra hasznosulni. Úgyhogy ha kedvem tartja és gondolok egyet, megfogom a seprű nyelét, mint régen a nagymamámnál. Először mindig a házunk előtti részt seprem össze. Csakhogy ez kevés, mert ha jön egy nagyobb széláradat, akkor az a szomszédtól idehordja az összes falevelet.
