Zsikla Mónika neve a képzőművészeti szakmában jól ismert, a művészettörténész jelenleg a budapesti Einspach & Czapolai Fine Art galériában dolgozik, ahová neki köszönhetően a művészek közé került Fehér László és Rákóczy Gizella életműve, illetve a kurátor segíti népszerűsíteni a többi alkotót is, mint Nádler Istvánt a londoni Frieze Masters vásáron, vagy Dezső Tamás fotográfust a Paris Photo 2025 nevű mustrán. Mónika fiatalon nem döntötte el, hogy kurátor lesz, hanem azzá vált. Mindez számára is fokozatosan, lépésről lépésre történt meg.
– Az egyetem előtt restaurátorsegédként dolgoztam együtt többekkel különböző jelentős középületeken, mint a Szent István-bazilikán, a Magyar Tudományos Akadémia székházán és a New York-palotán. Azt persze tudtam, hogy képzőművészettel szeretnék foglalkozni, csak még nem volt tiszta, hogy milyen szakmában képzelem el a jövőmet. Aztán teljesen organikusan alakult, hogy a művészettörténet szakra jelentkezem. Képzőművészként nem tudtam magam elképzelni, mert a műtárgyak létrehozása nem vonz, de az anyagközeliség nagyon fontos számomra, amiből az következett, hogy inkább a teoretikus irányt választom.
Fel is vették a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre, de azt csak később kezdte el, mert egy ideig még folytatta a restaurátori munkát. Ha pedig a Szépművészeti Múzeum Szondi utcai könyvtárában járt, akkor is először annak a harmadik emeletére sétált fel, ahol a restaurátor-műhelyek vannak, és csak utána ment le a könyvespolcokhoz olvasni.
– Végül az életem része lett a művészettörténet, mert általa minden olyan kérdésre választ kaptam, ami érdekelt, például hogy mi történt a középkorban vagy a reneszánszban, mikor jelent meg a festészetben a centrális perspektíva, és mikor ki és mit írt róla. Miután bizonyos témák nem álltak közel hozzám – mint az ókori művészet –, azt már a kezdetekkor tudtam, hogy mindenképp kortárssal szeretnék foglalkozni.
Cenzúrázott Bak Imre
Mónikát az egyetem végére a kurátori szakma is „megtalálta”. – Negyedikes voltam, amikor elkezdtem dolgozni a Kisterem galériában, és a kiállítások mellett nemzetközi vásárokra is jártunk például Bázelba, szóval bekerültem a kortárs művészet kereskedelmi körforgásába. És bár nem jártam kurátor szakra, evidens volt, hogy kiállításokat csinálok hónapról hónapra a galériában. Ekkor értettem meg, mit is csinál egy kurátor, aki megrendezi a kiállítást, ír a művekhez szöveget, és kitalálja a rendezés koncepcióját – mondja. Az első nagy projektje 2014-ben volt, az első OFF-biennálén, melyre Zombori Mónika művészettörténésszel közösen készült a Vörös farok, kék ceruza című kiállítással, amely a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület (FKSE) archívumát vette alapul.
Emlékezetes volt ezen a tárlaton a Borsos–Lőrinc alkotópáros (Borsos János és Lőrinc Lilla) munkája, mely a cenzúra természetére reflekatált. – A két művész kitalálta, hogy szeretnének kicenzúrázni egy Bak Imre-művet, így összehoztuk őket a mesterrel, akinek nagyon megtetszett ez az ötlet, ezért hozzájárulásként felkínált egy hatvanas években készült szitanyomatot, amelyet az alkotópáros „kicenzúrázott”, vagyis fogta, és a kompozíció kellős közepét átfestette fényes fekete festékkel. A cenzúrázott mű pedig olyan sikeres lett, hogy bekerült a Ludwig Múzeum gyűjteményébe. Szóval ez egy hihetetlenül sikeres együttműködés volt.
Egyre feljebb a ranglétrán
Szintén nagyot szót 2015-ben a Mónika által rendezett Szíj Kamilla-tárlat a Pécsi Galéria m21 elnevezésű kiállítóterében, ahol a kurátor lényegesen nagyobb helyen a művész munkásságának több évtizedét mutathatta be, illetve egy könyvet is készített a tárlathoz. – Ha úgy tetszik, botcsinálta kurátorrá váltam, mivel ahogyan jöttek a projektek és a felkérések, úgy tanultam bele a szakmába – mondja Mónika, akinek újabb lépcsőfokot jelentett, amikor 2013-ban megrendezte az első intézményi kiállítását Szinyova Gergő festőművésznek, később pedig Molnár Zsolt és Káldi Katalin képzőművészeknek a Paksi Képtárban, amit azért élvezett, mert ismét intézményi léptékben gondolkodhatott, mivel a tárlatokkal kapcsolatos logisztika és adminisztráció az intézményre hárult.
Ezután a Budapest Galériában kezdett kurátorként dolgozni, és egyik kiállítást rendezte a másik után. Így nyílt lehetősége arra, hogy a Bálna Budapest nyolcszáz négyzetméteres terében rendezhessen tárlatot Rákóczy Gizella hagyatékából, és több mint huszonkét méter hosszú, osztatlan falon helyezhessen el gigantikus léptékű képsorozatokat, amelyek közül huszonnégy darab százötvenszer százötven centis lap volt, illetve kihívást jelentett, hogy a megnyitóra már el kellett készülnie a kiállítást kísérő publikációnak is, amely egyben a művész első átfogó monográfiája volt.
2020-ban az Andrássy úti, egykori Q Contemporary nevű magánmúzeumban folytatta a munkáját Mónika, ahol kurátorigazgatóként szervezett kiállításokat. – Eleinte nagy falatnak tűnt egy intézményt a nulláról elindítani és felépíteni, ezért kértem is egy kis gondolkodási időt, de aztán 2020. január 1-jétől megkezdtük a közös munkát, ám március 15-én beütött a Covid, így nehéz volt azzal tervezni, hogy mikor nyithatjuk meg a múzeumot – mondja a kurátor, aki a múzeum megnyitása előtt alapkutatásokat is végzett a kelet-közép-európai kortárs művészetről, amihez sok művész műtermébe ellátogatott, portfóliókat kért be, és hetente interjúkat készített Zoomon. A múzeum első kiállítása 2021-ben nyílt meg, és a kelet-közép-európai művészet X és Y generációjának a munkásságáról igyekezett vázlatos képet felvillantani. Ezután olyan hazai magángyűjteményekből mutattak be válogatásokat, mint a Balázs–Dénes- és a Somlói–Spengler-házaspárok kollekciói.
– Néha a magángyűjtemények progresszívabb irányokban formálódnak, mint ahogyan az intézményi gyűjtemények gyarapodnak, mivel a gyűjtők több lehetősséggel gazdálkodhatnak, és több időt, energiát és pénzt fektethetnek abba, ami igazán érdekli őket, legyen az akár queer- vagy videóművészet – véli a kurátor, aki szerint a magángyűjtők olykor sokkal több kutatást és figyelmet szentelnek egy-egy műtárgy megvásárlására, hiszen mégiscsak a saját energiaforrásaikat fektetik be.
Nagy mesterek közelében
Mónika emellett a nagy mestereknek is szervezett átfogó kiállításokat, például 2023-ban Fehér László életművéből válogatva mutatta be az alkotó különböző korszakait a Q Contemporaryban. – Régóta szerettem volna együtt dolgozni Fehér Lászlóval, és egy szent pillanat volt, amikor lehetőségem nyílt erre. A mi kiállításunk előtt 2018-ban volt utoljára kiállítása Budapesten, a Fészek Galériában, ezért is szerettem volna neki egy nagyobb léptékű intézményi tárlatot rendezni – mondja a kurátor. 2023-ban le is utazott Tácra, Fehér László műtermébe, ahol hosszan válogatott műveket, hogy a kiállításon a legújabb munkákat is bemutassa, miközben igyekezett kiemelni a főbb irányokat Fehér László festészetéből.
Keserü Ilona esetében már nehezebb dolga akadt, hiszen ahhoz, hogy bemutathassa az életmű ikonikus darabjait és a művészre jellemző technikai és tematikai sokszínűséget, a műveket intézményektől és magángyűjteményekből kellett kölcsönöznie. – Az volt az ambícióm, hogy a kiállítás átfogó képet adjon Ilona munkásságáról, és végül 1968-tól egészen a legújabb munkákig sikerült műveket kiállítani, melyeket Ilona kilencvenévesen kezdett el festeni – mondja Mónika. A kiállításra eljött Marika Kuźmicz, a modern és kortárs női alkotók életműveit gyűjtő és bemutató svájci Muzeum Susch kurátora is, aki később felkérte Mónikát, hogy rendezzen náluk is egy tárlatot Keserü Ilona életművéből ezerötszáz négyzetméteren.
– A múzeum grandiózus terei lehetőséget adtak arra, hogy egy hatalmas installációit is kiállítsunk, ami ezt megelőzően csupán egyszer volt csak látható 1977-ben egy szilveszter éjszakai performansz keretei között az Iparművészeti Múzeumban.
Valamint bemutattunk egy ízelítőt Ilona színházhoz kötődő munkásságából, és készült egy monográfia is a tárlathoz, amely többféle szempont alapján közelített az életműhöz, nemzetközi és hazai szerzők tanulmányain keresztül.
Hajón utazó szobrok
Mónika munkái közül kiemelkedik egy fiatal alkotóval közös projektje. A Covid alatt ugyanis Keresztes Zsófia képzőművésszel pályázott a Ludwig Múzeum felhívására, melyet az 59. Velencei Képzőművészeti Biennálé magyar pavilonjának kiállítására írtak ki. – A zsűritagok abban az évben meghosszabbították a kiírást, mivel nem lehetett tudni, hogy mikor fogják megrendezni a biennálét. Zsófival jóbarátok vagyunk, de addig soha nem csináltunk közös projektet, ám végül is azt gondoltuk, miért ne pályáznánk, úgyis „ráérünk”, és úgysem tudjuk, mikor lesz vége a karanténnak – meséli Mónika, aki a művésszel megtervezett egy tizenkilenc, mozaikkal borított szoborból álló installációt, mely az identitáskeresés lehetőségeit igyekezett körüljárni. Le is adták a pályázatukat, amellyel továbbjutottak a szóbeli fordulóra is, melyen a múzeum nagyelőadójában a zsűritagok maszkban figyelték a prezentációkat.
– Ezután hazamentünk, és én teljesen elengedtem a pályázatot és azt, hogy bármi is fog történni, de pár nap múlva felhívott Boros Géza, a Velencei Biennálé Iroda vezetője, és gratulált nekünk; én hitetlenkedtem, majd zokogni kezdtem.Ezután Mónika és Zsófi elutaztak Velencébe, hogy megnézzék a magyar pavilont, és megtervezzék, hova melyik szobor kerüljön majd.
– Alig volt ember a városban, és azt sem lehetett tudni, hogy mikor rendezik meg a következő eseményt. Így volt időnk készülni az anyaggal a biennáléra, de ha a pandémia nem lett volna, akkor lehet, hogy el sem készülünk időre, mert annyira túlvállaltuk magunkat.
A végén már egy tucat ember segített nekünk, szóval mindenki vágta a mozaikot, és ragasztgatta azokat a polisztirol testekre. Nagyon sok mindenkinek tartozunk hálával, a projektet támogató gyűjtőktől kezdve a barátainkig és a családunkig. A kész szobrokat faládákba zárták, majd Budapestről kamionokkal szállították Velencébe, ahol azokat egy daru hajóra helyezte, amely elhajózott a sziget Giardini nevű részébe, hogy elhelyezhessék a műveket a magyar pavilon tereiben.
– Nagyon szuper volt a Ludwig Múzeum operatív stábja, és olyan ládákat terveztek, amelyeket szét lehetett szedni, így a dobozokat a biennálé végéig az épület különböző részeiben tudtuk raktározni. 2022 márciusában aztán megnyílt a mustra, a kiállítás nagy nemzetközi figyelmet kapott, Zsófi pedig egy neves külföldi galéria művésze lett, és számos nemzetközi felkérést kapott. Illetve felkerültünk az Artsy nevű művészeti oldal tíz legjobb velencei pavilonjának a listájára, amit tudtommal még egyetlen magyar kiállításnak sem sikerült a biennálén elérnie.
