Nem véletlenül lett Let It Go a Bacsó Kristóf Triad december 5-én debütáló CD-jének a címe. Generációja egyik legkarakteresebb tenorosa „az emberélet útjának felén”, az ötvenhez közeledve készített tanulságos számvetést. Csak utólag evidens, hogy összenő, ami összetartozik, de mikor úttörők pótolhatatlannak hitt sémákat engednek el, hogy ne váljanak rutinná, és új impulzusokkal kísérleteznek, abban mindig ott a kockázat. Most a műteremből a közönség elé kerülnek a „kiállítás képei”, ez pedig egy lemezmustrának álcázott meghívó a tárlatra.
Akár Lautréamont ars poeticáját is követhette a komponista: „Csak az íráshoz szükséges nélkülözhetetlen dolgokat vigyétek magatokkal, hogy megtaláljátok a legkedvezőbb helyet a saját lelketekre való koncentráláshoz”. Eszünkbe juthat Krúdy Gyula is, aki történeteivel egyéni stílusában úgy szórakoztatott, hogy közben életbölcsességeket közvetített. A lemezen Bacsó megidézi áttételesen Wynton Marsalist, a jazztradíciók reneszánszának apostolát, miközben - folytatva az előző a BMC „istálló” gondozásában megjelent Imaginary Faces-szel kezdett utat - modális jazzt kínál elektronikus és fúziós frázisokkal, felfedezésre csábít strukturális kísérleteivel, időnként pedig elvisz a kiszámíthatóság és váratlanság határvidékére komplex harmóniáival. Elhajózott az ismert világ határát jelző Herkules oszlop mellett a mainstream jazzóceán felé tartva, most pedig visszatérve Gibraltár kikötőjébe meséljen felfedezéseiről. A nyitó és egyben címadó „Let It Go” és a lemezzáró „Mandala” keretbe foglalja az albumot. Az előbbi bravúrdarabot hallgatva Rollins vagy épp Shorter kísérletező kedve juthat eszünkbe, miközben rafinált elektronikus effektekkel átszőtt, a latin jazz kedvelt 5/4-es tánclépést imitáló ritmusában érkezünk egy karneválra a’la Hamvas Béla. A „Crossroads” egyszerre Márait és az ECM relaxációra és meditációra hangoló konceptjét idéző, ezernyi szegmensre bontott ritmusorgia, amiből megértjük, miért döntött a kibővített triád mellett Bacsó az egyedi frazeológia autentikus interpretálásához. Olyan jazzcrusaders-ek kellettek ide, akik a „szentföldi” tapasztalatokkal rendelkeznek. A stúdió kerekasztala köré odaültetett három jazzkaméleont, a régi szövetséges Tálas Áron a billentyűk mellett (zongora, fender rhodes), az ütőhangszerek mögött Juhász Márton (dobok), a húros hangszereknél pedig Tóth Istvánt (gitár, bőgő) a virtuóz tenor és EFX szólamokat ötletesen egészítik ki vagy épp ellenpontozzák. Aki hajlamos és hajlandó az elcsábulásra, a „Double Vision”-t hallgatva ezt pompásan szórakozva teheti meg. A zenei Szilícium-völgyben a jazz-kereszteslovagjai megteremtik a Shortertől ismerős melodic mystery-t, miközben Bacsó kedvére lubickolhat, mint a Modern Art Ochestra „laborjában”, a hagyományos szólók helyett párhuzamos montázsokból építkező hangképeket hallunk, nincs két egyforma megoldás, hangszerelési ötlet.
Kíváncsian várhatjuk, mivel a jazz-zenész privilégiuma, szemben az örök és változtathatatlan művet teremtő festővel és íróval, hogy a koncerten a vibe ihletésére „lábjegyzetet” írhat a témához, új „ecsetvonással” teheti plasztikusabbá a művet, vajon az „Oblique Words” esetében hallunk-e új hangsúlyokat, változik-e a tónus vagy az artikuláció. A „Could Be Something Else” viszont a „fordított perspektíva” alkalmazásának kiváló példája. Mi köze az ikonfestőknek a jazzhez? A képeiken a párhuzamosok nem a kép hátterében lévő iránypont felé tartanak, hanem a néző felé „konvergálnak” felkínálva a kegyelmi pillanatot, hogy a transzcendencia részévé válhassanak. A szerző az ikonfestők exkluzív praktikájával éri el, hogy a hallgatókat alkotótárssá tegye, ne elégedjen meg a passzív befogadással. Az ihletett tenorecsetvonással felskiccelt „Deep Blue”-ban sem hallunk egyetlen hangot sem, ami ne azért szólalna meg, hogy hátrahagyva a világból szakadatlanul felénk áramló „zajokat” betérjünk a tűnődés és mérlegelés labirintusába. Az „alámerülés” lehetőségét kínálja a „cimbalom futamoknak” tűnő „preparált” billentyűkkel indított ballada, a „My Father Sent Me a Message” is. Az albumot kóstolgatóknak a címadó opus mellet a „Soulbird”-öt ajánlom, igazi koronaékszer, a már végleg a szentföldre költözött lovag és örök jóbarát Szandai Mátyás emlékére írt valcer. Hogy miért Wayne Shorter gondolata olvasható a kísérő szövegben - „a komponálás lelassított improvizáció, az improvizáció felgyorsított komponálás” - azt a „Smiling Moon” érzékletesen illusztrálja, hogy aztán a végén a „szanszkrit korong” igazi flow feelinggel búcsúztasson minket.
Nézőpontja szerint tehát nyugodtan „ikonikus” albumnak titulálhatjuk a Let it go-t, 49 perc és 8 másodperc után már azt is érteni véljük, milyen következtetésre jutott Bacsó a számvetése végén: a döntéseket felesleges siettetni, mindig megszületnek, mikor eljön az idő. Aki mégsem lenne ebben biztos, az hallgassa végig ismét figyelmesen az albumot.
Infó: Bacsó Kristóf Triad - Let It Go. BMC Records, 2025. december 5.
Infó
