„Cigány, de rendes” – Lehet-e önmagunknak látni magunkat, ha a világ mindig másnak lát?

„A magyar színházi és operettkánonban a cigány hagyományosan komikus figura: jobbára egzotikus alak, viccesen beszél, parádésan bazsevál, és szinte sosem nyer egyénített ábrázolást, szinte sosem tudunk meg semmit az életéről, a problémáiról vagy a személyes drámájáról, a többségi társadalomhoz való viszonyáról nem is beszélve” – írta Lengyel Anna 2018-ban a a Színház.net oldalán közölt, Romaábrázolás a magyar színpadokon című írásában. A Stand Up Roma 2025 pályázat célja az volt, hogy lehetőséget biztosítson a roma nézőpontból történő történetmesélésnek, a társadalmi folyamatokra reflektálásnak.

Tallér Edina, a pályázaton kiválasztott, Gerner Csabával közösen jegyzett Rosszarc című darab szerzője felidézte, hogy Csabát nem is annyira a távoli múltban, egyetlen nap leforgása alatt lecigányozták, majd néhány óra múlva egy másik helyen leszkinhedezték. Castingra legtöbbször azért hívják, hogy egy rosszarcú karaktert hozzon (drogdíler, erőszaktevő, ávós, bűnöző, agresszív rendőr).

– elmélkedett Tallér Edina.

Pályája elején íróként neki is szembesülnie kellett számtalanszor, hogy a külseje alapján ítélik meg, csak az alkata miatt ő nem a kopasz-rosszarc sztereotípiáival küzdött meg, hanem másmilyenekkel. „Az persze alapvetés, hogy előítéletek nélkül nincs túlélés, de képesek vagyunk-e megkülönböztetni az alaptalan előítéletet a tapasztalattól, van-e bennünk igazi lehetőség a másikhoz fűződő érdeklődésre, valódi kapcsolódásra? Érdekel, hogyan működik a bennünk élő, gyakran rejtett automatikus ítélet, előre vetített ítélet: a reflex, ami anélkül működik, hogy tudnánk róla. Azt remélem ettől a munkától, hogy amire a végére jutok, lesznek válaszaim” – fogalmazott.

Gerner Csaba megemlítette, hogy már több előadásukban foglalkoztak az előítéletekkel. „Nap mint nap találkozhatunk olyan helyzetekkel, amikor valakit az öltözete, külső jegyei, hajának hossza vagy bőrszíne alapján szólítanak meg. Bárkivel megeshet, aki egy kicsit is más, eltérő a „megszokottól”. „Csak azért, mert én kopasz vagyok, mellesleg barnább tónusú bőrszínnel, gyakran kaptam csípős megjegyzéseket vad­idegenektől. Eleinte ezek bosszantottak, rosszulestek, de egy idő után inkább megmosolyogtatott az efféle viselkedés. Az évek során szinte egy egész könyvnyi ilyen természetű történetet tudhattam magam mögött, melyek néha már az abszurditásba hajló fordulatai színpad után kiáltottak” – fejtegette.

„A Rosszarc hőse nem hős. Nem harcol, nem old meg semmit, csak mondja a magáét. Szó szoros és átvitt értelemben is leckéztet. Nem a feloldozást kutatja, hanem a feszültségekre mutat rá. A megoldások kutatása szerintem sohasem egy fiktív hős feladata, hanem a mi nagyon is valóságos és közös ügyünk. A darab nem fogalmazza meg, hogyan lehet legyőzni az előítéleteket, hanem azt a kérdést teszi fel, hogyan lehet boldogulni egy olyan világban, ahol már nemcsak a generációs berögződésekkel kell megbirkóznia annak, aki tényleg látni akarja mindazt, ami elé tárul, hanem azzal is, hogy az igazság és valóság sokszor a virtuális tér és a média által irányított illúzió” – mondta Tallér Edina arra a kérdésre, hőssé válhat-e a szereplő, miután ennyi előítélettel kellett megküzdenie.

Gerner Csaba meglátása, hogy nagyon nehéz megkülönböztetni azt, hogy mi az előítélet, és mi a valós helyzeteken alapuló tapasztalat. „Gyakran az emberek csupáncsak az ismeretlentől félnek, bizalmatlanok. Néha hősies küzdelem kell ahhoz, hogy az ember felülemelkedjen mások megnyilvánulásain, kiváltképp, ha olyan dolog az abúzus alapja, amiről nem tehet az áldozat, például, ha egy betegség miatt kövérebb az átlagnál. Ennek ignorálásához, a felül­emelkedéshez rengeteg munka kell, ebben az értelemben lehet önmaga hőse valaki. Az előadásban szereplő karakter viszont nem hős, még…” – jegyezte meg.

Tallér Edina úgy gondolja, hogy a társadalom befolyásolta személyiség és a külső hatásoktól független személyiség egymástól szétválaszthatatlan.

A Rosszarc ezt a kölcsönhatást vizsgálja: hogy az identitás nem egy állandó, rögzített dolog, hanem állandó újratanulás. „A szereplő színész, aki színészleckéket ad egy karakter felépítéséhez, miközben rájön, hogy minden lecke róla szól.

– jelentette ki Gerner.

„A pályázat elsősorban bizalmat jelentett számomra, ami egyenlő az elismeréssel. Visszaigazolást kaptam arra, hogy érdemes ebbe az anyagba, ebbe a kérdésbe energiát fektetni. Most párhuzamosan dolgozunk a szövegen és a zenei-dramaturgiai rétegen. Az előadás formája a standup, az önvallomás és a performansz határán egyensúlyoz, ezért minden részében újra kell hangolni a színházi arányokat, ez most nem egy »magányos« írói feladat, hanem csapatmunka. Izgalmas számomra azért is, mert ilyen metódussal még nem dolgoztam” – fogalmazott Tallér Edina.

Gerner örül, hogy beszélhet erről a problémáról, és abban reménykedik, hogy sikerül néhány nézőben elindítani valamit a tárgyalt témában. Nem szeretné megváltoztatni mások gondolkodását, de abban bízik, hogy az előadás után elindul valami a nézőkben a saját előítéleteikkel kapcsolatban. „Szeretnénk az előadást minél több helyen játszani, iskolákba, kisebb közösségekbe elvinni, hogy minél inkább szembesüljünk ezzel a problémával” – zárta.

Cigyar Magány

Vidéki iskolákban rendszeresen tart rendhagyó irodalomórákat, az Ex­pect Art nemzetközi program keretében pedig (általános és középiskolásokkal kötelező tananyagok alapján) kritikai pedagógiai szemléletű vitaszínházi előadásokat a másik győztes, Horváth Kristóf – Színész Bob. A színész, író, slammer munkája, a Cigyar Magány a szégyen személyes és társadalmi működését mutatja be a standup hathatós segítségével. Hamarosan látható előadásának lényege az emlékek, az emlékfeldolgozás köré szerveződik. És hogy az emlékek mennyiben a saját, mennyiben a roma közösség emlékei, válaszként felidézte a mostani produkció előképének tekinthető berlini Talking human című elő­adást. Ez a mű az anyakapcsolatát és az édesanyjától megtanult, cigányságához való viszonyt beszélte el, a szégyen, a fájdalom elviselését egy kis humorral, arroganciával karöltve.

A berlini közönség – idézte fel – annak ellenére meglepően sokat nevetett, hogy jócskán előfordultak a produkcióban kényelmetlen részek. „Akkor és ott lenyírtam a szakállamat, így változtam át, így tettem túl magamat a múlton. Kérdéses, felhasználom-e ezt a Cigyar Magányban” – fejtegette. Horváth Kristóf életében a cigány identitás komoly fejlődési folyamaton ment keresztül, pozitív végkicsengéssel, köszönhetően a Bárka Színházban és a Maladype Társulatnál eltöltött időszaknak. „Nemegyszer dilemmát okozott, félcigányként mennyire is vagyok én cigány, van-e elég közöm ehhez az egészhez” – jegyezte meg.

A Cigyar Magány egyszerre nevettet és érzékenyít. Horváth Kristóf megfogalmazása szerint amikor ő színházba megy, nem az a legfontosabb, hogy mi történik a színpadon, sokkal izgalmasabb, hogy benne mint nézőben mi megy végbe. Szeretné, ha a közönség önmagát is meglátná a Cigyar Magányban. A cigánysággal szembeni előítélet általánosan elfogadott ma Magyarországon. Őt a verbális bántalmazással felérő kommentek, cigányos mémek háborítják fel, és akkor még nem beszéltünk az újonnan bevezetett, önazonossági törvénynek csúfolt, a roma közösséget célkeresztbe vett intézkedésről.

Miután a kormány részéről gerjesztett, a társadalom hétköznapjaiba beférkőzött kirekesztésre és a lépten-nyomon tapasztalható gyűlöletre tereltük a beszélgetést, visszakérdezett: ebben az ember és ember közötti kapcsolat felbontására szakosodott rendszerben milyen más viselkedésre, reakcióra számíthatnánk egymástól?

Cigány, de rendes

A harmadik díjazott, a szintén félig roma származású, az erdélyi Bikafalván nevelkedett, Kolozsváron a Gheorghe Dima Zeneakadémián gitár szakon diplomát szerző Forgács Rudolf a Cigány, de rendes munkacímű előadás kitalálója. Elmondta, gyerekkorában sok hátrányos megkülönböztetés érte, főleg a gyerekek részéről. Négy éve kötelezte el magát a standupnak, ez idáig két önálló estje volt Erdélyben. Said Dániel alkotótársként kötődik az előadáshoz, a produkcióban 15-20 perc erejéig őt is láthatja majd a közönség.

Forgács Rudolf – elmondása szerint – az erdélyi humor sokban eltér a budapestitől, szabadabb, vulgárisabb, nyersebb, ezért a munka során arra külön figyelnie kellett, hogy senkit ne bántson meg. A kérdésre, hogy milyen társadalmi problémát állít az előadás középpontjába, azt válaszolta, hogy eredetileg a romák beilleszkedési nehézsége, annak okainak felfejtése foglalkoztatta. Ezt azonban túl komolynak tartották, hamar elvetették, és inkább a humorra és a sztereotípiák kifordítására koncentrálnak. A romákat gyakran éri az a vád, hogy sok köztük az analfabéta. Ellenpontként Forgács a közösségi médiában összegyűjtött néhányat a nem romák helyesírási hibáktól hemzsegő kommentjeiből, és azt zenésítette meg az előadásban.

„Egész életemben művészeti iskolákba jártam, tisztán látom, mennyi felbecsülhetetlen értéket köszönhet a világ a művészetnek, milyen társadalomformáló erővel rendelkezik egy-egy művészeti ág” – vélekedett. Megemlítette, hogy az előítéletesség ugyanúgy megvan a cigányok között, mint a többségi társadalom egyes tagjaiban. „Miképpen várhatnánk el – tette fel a megszívlelendő kérdést –, hogy elfogadjon minket a többségi társadalom, ha mi, egy kisebbség tagjai nem fogadjuk el a nem cigányokat?” December 12-én tartanak egy munkabemutatót a Trafóban, előtte Said Dániellel közösen adják elő a művet Kolozsváron, a helyi egyetemisták közkedvelt helyén, a Planetáriumban.