Azt hittem, gyorsan ki fogom nőni. És bizony voltak is erre utaló jelek, huszonévesen időnként úgy tudtam szidni a hóhullást, mint olykor a szüleim: megbénítja a várost, a cipőmet kikezdi a só, amit persze azonnal leszórnak, és olyan kellemetlen tud lenni, amikor a szél befújja a gallér alá a pelyheket. Vélhetően akkoriban nagyon felnőtt akartam lenni, és a folyton megújuló zsörtölődés, amely mindenben megtalálja a maga bosszúságát, igencsak passzolt a szerephez. Mentségemre legyen mondva, a kilencvenes évek Kolozsvárján a havazás még messze nem volt rendhagyó jelenség, ezért könnyű célpontnak számított, ahogy az őszi, hideg szemű eső is.
Szerencsére a felnőttség iránti vágy hamar elmúlt, talán valahol mélyen ráéreztem, hogy a legnagyobb ostobaság siettetni az időt, mert akkor épp azt vesztem el, ami a legértékesebb: a jelen pillanatot. (Ma már persze lassítanám, de ez se nagyon megy, talán csak úgy, hogy megpróbálom kiélvezni minden kínálkozó perc teljességét.) Így visszatért a hóhullás iránt érzett gyermeki öröm és csodálkozás is. Mert hiába tudom elmagyarázni, hogy milyen légköri körülmények vezetnek el a jelenséghez, mégis csodaként szemlélem, ahogy az ég szép lassan kifehéredik, majd elkezdenek szállingózni a tömött vagy épp törékeny pelyhek, és ha mázlink van, pár órán belül hófehérré változik a megszokott táj szürkesége: felragyog a világ.
A hangsúly persze a szerencsén van. Már gyerekkoromban is sejtettem, hogy a havazás Jézuska pluszajándéka, és így is kell hozzáállni. Szinte a kegyelemmel ér fel, hogy behinti a lelakott utcákat és tereket, megtapad a levetkőztetett fákon és bokrokon, és a havazás láttán, akár bevallja, akár nem, olyan béke költözik a szemlélőbe, amelynek eredete a homályba vész. Nem voltam soha különösebben vallásos, legalábbis nem az egyházak szabályai szerint, de ilyenkor a hit, hogy nem vagyunk egyedül, hogy a sorsunkat olykor igenis babusgathatja egy nálunknál nagyobb erő, szinte magától jelent meg. Semmilyen más időjárási jelenség nem tudta ezt az érzést visszaadni, talán egy-egy drámai, színekben tobzódó naplemente és -felkelte került hozzá a legközelebb.
Ma viszont kimondottan mázli kell ahhoz, hogy kiélvezzük a havazást. Dusi is megszokta, hogy ilyen szempontból a telet nem hetekben és hónapokban, hanem ritka napokban, olykor órákban lehet csupán mérni. És ha úgy ébredünk, hogy havasak odakint a háztetők, akkor gondolkodás nélkül fel kell cihelődni, és kimenni a közeli park szelíd lankáira, hogy szánkózzunk egyet. Idén vasárnapra esett a csoda, s bár volt bennem egy kis hétvégi tespedés utáni vágy, amikor az orromat se dugnám ki a hidegbe, tudtam, hogy versenyt futunk az idővel. Így is hiába értünk ki tízre a parkba, ami a mi esetünkben – tekintve az indulással kapcsolatos összetett logisztikát – kimondottan jó részeredmény, a serény bécsiek javarészt már leszánkózták a szóba jöhető dombocskákat, maradtak a „veszélyesebb” lejtők, amelyek végén fákat kell kerülgetni. De délutánra már itt is csak a puszta föld és fű maradt némi eljegesedett hófolttal. Persze ők sem ostobák, pontosan tudják azt, amit mi, hogy könnyen lehet, a lusták és ráérősek az egyedüli alkalmat odázzák el a totojázással. A hév, amivel ilyenkor nekiesnek a régi fogalmaink szerint még csak lagymatag hórétegnek, sok mindent elárul az évek óta halmozódó hiányról. A felszerelésüket, a masszív szánkók és bobok méreteit elnézve is könnyen kikövetkeztethető, hogy a velünk egykorú bécsiek erősebb telekre rendezkedtek be, a harmincas szülők gyerekeinek viszont már elég egy kis műanyag lapocska a fenekük alá, hogy sikítva ereszkedjenek le.
Persze megtehetnénk mi is azt, amit a rutinosabbak tesznek, hogy ha nem jön a hegy Mohamedhez, akkor Mohamed kerekedik fel a tartósabb havat rejtegető magaslatokhoz, amelyek itt nincsenek is olyan messze – ám erre még nem került sor. Talán épp az a fogyasztói kényelem vezetett el végül is odáig, hogy a tél igazából ma már csak a mi elbeszéléseinkben létezik kimerítő hócsatákkal és napokig megmaradó hóemberekkel. Hiszen lassan már azt a szót is magyarázni kell, hogy latyak, ami annak idején rendszeresen próbára tette a csizmákat és a városlakók türelmét.
Most, amikor ezeket a sorokat írom, már nyomozni kell a védettebb zugokban még megülő havat, és az időjárás sem kecsegtet újabb csodával. Talán már érdemtelenek vagyunk a kegyelemre? Elrontottuk Jézuska ajándékát, mert a hübriszünkkel túlságosan felfűtöttük a környezetünket? Olvastam valahol, hogy a század közepére, ami már egyáltalán nincs túl messze, az eddigi helyszínek nagyobb része, ahol eddig téli olimpiát rendeztek, szinte teljesen hómentessé válhat. Egyre messzebb és egyre feljebb kell merészkedni, hogy megmutassuk a gyerekeinknek azt, ami egykor mindennapi bosszúság volt. Már ha marad még olyan nagyszülő, aki erről átélhetően mesélni tud. Ha nem, akkor maradnak a filmek, festmények, regények, egykori dokumentumok. Egy valamikor volt álomvilág, amit lehet, hogy nem becsültünk eléggé.
