A II. világháború utáni válságok okát a magyar gazdaság alacsony termelékenységi, hatékonysági mutatóiban, az itt gyártott késztermékek gyenge minőségében, a piaci igényeknek nem megfelelő választékában, és mindezek következtében a nemzetközi versenyképesség hiányában kell keresni.
A gazdaság szovjet mintára elindított – egyébként minden alapot nélkülöző – gyorsítása és az alapvető élelmiszerek jelentős részben kapitalista országokból származó importja az 1960-as évek közepére újabb súlyos szerkezeti aránytalanságokhoz vezetett. A kibocsátás növekedésének üteme az 1960-as évek első felében évről évre csökkent, ennek ellenére a jövedelem felhasználását nem igazították a szűkülő lehetőségekhez, sőt a tervhez képest kétszeresére növelték a téeszek támogatását, illetve a berlini és kubai válság, valamint a vietnámi háború miatt 60 százalékkal emelték a katonai kiadásokat. Ennek következtében 1960-ban és – 1961 kivételével – az egész II. ötéves terv (1961–1965) időszakában a nemzeti jövedelem felhasználása meghaladta annak termelését. Deficites lett a költségvetés, amelynek hiányát pénzügyi machinációkkal tüntették el, a külkereskedelmi és a fizetési mérleg passzívumát pedig külföldi kölcsönök felvételével finanszírozták. A tervezetthez képest leginkább a konvertibilis adósság növekedett, mert sem mezőgazdasági termékekből (nem termett elegendő), sem gépipari cikkekből (lassan ment a szerkezetváltás, és a magyar iparcikkeket nyugati piacokon alig lehetett eladni) nem sikerült a tervezett exportot lebonyolítani, ugyanakkor a nyugati importra égetően szüksége volt a gazdaságnak. A számtalan terv, elképzelés, dörgedelmes utasítás ellenére az ország tőkés adóssága egyre gyorsuló ütemben nőtt.
A devizagazdálkodásban rejlő fő veszélyt nem az ország viszonylagos eladósodottsága, hanem a tőkés tartozások lejárat szerinti kedvezőtlen összetétele jelentette. 1964 végén ugyanis Magyarország összes külföldi adóssága 538 millió dollárt és 460 millió rubelt, forintra átszámítva mintegy 58 milliárdot tett ki, ami az akkori nemzeti jövedelem 34 százalékának felelt meg. (1931-ben ez az arány 108 százalékon állt.) Ugyanakkor a gazdasági világválság idején az adósságoknak csak 20 százaléka volt rövid lejáratú, vagyis egy éven belül esedékes hitel, ezzel szemben 1960-ban a tőkés országokkal szemben fennálló tartozás 86,4 százaléka egy éven belül lejárt. De 1964 végén sem volt sokkal jobb a helyzet; a konvertibilis adósság háromnegyede egy éven, több mint a fele három hónapon belül esedékessé váló tartozásból állt. Az sem volt túlságosan megnyugtató, hogy a rövid lejáratú tőkés adósság zöme 10 olyan országra koncentrálódott, amelyek viszonylatában az ország exportképessége, a velük lebonyolított áruforgalom volumene nem állt arányban a felhalmozódott adóssággal. Ráadásul ezek az országok meghatározó szereppel bírtak a nemzetközi pénzpiacon, így a velük szemben felhalmozódott magas adósság fékezte a további hitelfelvétel lehetőségét. A konvertibilis adósság 1963 elejére olyan szintet ért el, hogy a negyedévenként esedékessé váló fizetési kötelezettségre az ugyanebben az időben befolyó bevételek nem nyújtottak fedezetet. Az Magyar Nemzeti Banknak (MNB) folyamatosan, bonyolult műveletekkel kellett a lejáró tőkés adósságot prolongálnia, illetve újabb hitelek felvételével megújítania, de még így is előfordult, hogy hozzá kellett nyúlni a jegybank szerény arany- és devizatartalékaihoz. Reális volt tehát a veszély, hogy az ország csődbe kerül, ha a nemzetközi pénzpiacon kialakuló pánik miatt a befektetők tömegesen vonnák ki az MNB-nél elhelyezett betétjeiket.
Arra nem lehetett számítani, hogy az ország külkereskedelmi helyzete rövid időn belül jelentősen javul, ezért Kádár János a Politikai Bizottság felhatalmazásával 1963 tavaszán 40 tonna aranyat kért a Szovjetuniótól, amit készenléti hitelként akartak felhasználni arra az esetre, ha a pénzpiac ingadozása folytán rendkívüli fizetési kötelezettség merülne fel. Ám a pénzügyminiszter, Timár Mátyás kiábrándította a testület nemzetközi pénzügyi kérdésekben kevésbé járatos tagjait, hogy a készenléti hitel se nem segély, se nem hosszú lejáratú hitel, amivel a gondokat csak tünetileg lehet kezelni, de alapvetően megoldani nem. A szovjet kormány 1963 nyarán hajlandó volt 20 tonna (tehát a magyar kérés felének megfelelő mennyiségű) aranyat biztosítani öt évre évi 3 százalékos kamat mellett „biztonsági alap” képzésére, amit csak vészhelyzet esetén vett volna igénybe Magyarország és kamatot is csak ebben az esetben kellett volna fizetni. A készenléti hitel igénybevételére egyébként nem került sor. Nagy segítséget jelentett az is, hogy a „nagy testvér” a szerződésekben rögzített mennyiségeken túl hajlandó volt többletnyersanyagot szállítani.
A szovjet segítség csak tűzoltásra volt alkalmas, az ország külkereskedelmi helyzete tovább romlott, sőt a tőkés adósság felhalmozódásának üteme fokozódott. Gyakran előfordult, hogy a befolyó és az MNB-nél tőkés valutában elhelyezett betétekből a jegybank a fizetési kötelezettségeinek nem tudott eleget tenni, ezért hozzányúlt a konvertibilis tartalékaihoz. Előfordult, hogy az MNB szabad (tehát nyugati hitel fejében nem zálogolt) tartaléka csak 2-3 napi esedékessé váló tartozás kifizetésére volt elegendő. Az 1965. évi terv kidolgozása során jutottak el arra a kényszerű felismerésre, hogy a jövedelmek felhasználásának a tényleges termeléshez való igazítása érdekében a beruházások visszafogásán és a költségvetési források egy részének zárolásán túl szükség van a lakosság vásárlóerejének csökkentésére is.
Eleinte a Központi Bizottság tagjai elutasították az életszínvonal visszafogását, az alapvető fogyasztási cikkek árának emelését (még akkor is, ha azt más eszközökkel kompenzálni akarták). A fogyasztás visszafogását Kádár János is elutasította, mert attól tartott, hogy megmozdul a takarékbetét: „Ott lesznek a sorok az összes üzlet előtt. Ezért vagyok én a szívem mélyén ennek ellene.” De legfőképpen nyolc év politikai tőkéjét féltette az áremelésektől: „Ez politikai tőkéje a pártnak, a kormánynak, óriási tőke ez és ezzel sokat játszadozni nem lehet. És én ezért már a Politikai Bizottság nevében sem vállalom a felelősséget, mert ez már rendszerünket érinti.” Ezt az „ellenség” is kihasználhatja. „Meg a nép ellenünk fordulhat.” A lakosság haragjától való félelem nem volt teljesen alaptalan, mert amikor a vállalatokat a munkanormák általános felülvizsgálatára kötelezték, az 1-2 százalékos normaszigorítás néhány nagyüzemben spontán sztrájkok kirobbanásához vezetett.
A fájdalmas és kockázatos restrikciós intézkedéseket ismét szovjet segítségre és támogatásra apellálva halasztották jobb időkre. 1965 tavaszán azzal a kéréssel fordultak a szovjet párt- és állami vezetőkhöz, hogy az előzetes javaslathoz képest a III. ötéves terv során szállítson a Szovjetunió 300 millió rubel többletnyersanyagot, öt évvel hosszabbítsa meg a tervidőszakban lejáró magyar adósságokat, és adjon további hiteleket a szocialista fizetési mérleg hiányának fedezetére, végül pedig a Goszbank nyújtson 100 millió dollár értékben 100 000 kg arany készenléti hitelt arra az esetre, ha a kedvezőtlen nyugati pénzpiaci változások miatt Magyarország fizetőképessége veszélybe kerülne.
Az újabb – immár sokadik – kérés nagyságrendjét a Politikai Bizottság tagjai megdöbbentően nagynak tartották. Apró Antal például azt javasolta, hogy 100 tonna arany helyett kérjenek 50 tonnát, mert a korábban már megkapott 20 tonnát sem vették igénybe soha. „Nem nyúltunk mi (…) a 20 millióhoz, s ehhez az 50 millióhoz is csak a legvégső esetben nyúlnánk. És ez a 100 millió döbbenetesnek látszik, ugyanakkor nem is tudnánk vele mit csinálni.” Ezzel Kádár János is egyetértett és javasolta, hogy maradjanak a realitások talaján. Az arannyal kapcsolatban például kijelentette: „Én alacsonyabb számot mondanék és úgy képzelem el, mint Apró elvtárs – csak ő nem meri kimondani – hogy kérjünk kevesebbet és ha bajban leszünk, úgyis szaladunk.” A szovjetek – szokott módon – a magyar kérések egy részét teljesítették (120 millió rubeles többletszállítást ígértek és kilátásba helyeztek 250 millió rubel hitelt). Aranyat nem adtak, de a hajlandóak voltak a nyugati bankokban Magyarország számára már korábban megnyitott hitelkeret 25-30 millió dollárral történő megemelésére.
Végül ennek az igénybevételére sem került sor, de a lakossági fogyasztás visszafogását nem lehetett elkerülni, 1966 elején egy sor alapvető élelmiszer és szolgáltatás árát (többek között a húsét, a szilárd tüzelőanyagokét és a helyi közlekedés tarifáját) drasztikusan megemelték. Az áremelkedés mindenkit érintett, a bér- és jövedelememelés viszont alig valamivel több mint 1 millió főt. Szerény összeggel emelték a nyugdíjasok juttatását és a családi pótlékot is.
Bebizonyosodott tehát a pénzügyminiszter jóslata, hogy „testvéri segítséggel” a fájdalmas intézkedéseket tartósan nem lehet elkerülni, mert a hiteleket előbb vagy utóbb kamatostul vissza kell fizetni, a többletnyersanyagot pedig magyar termékekkel kell ellentételezni. Ráadásul a Szovjetunió az 1960-as évek végétől a korábbi időszakhoz képest többletnyersanyagot csak előre fizetett beruházási hozzájárulás fejében volt hajlandó szállítani.
