Mivel Budapestről hívom, adódik a triviális kérdés: az NCIS: Tony & Ziva forgatása kapcsán hogyan esett a választásuk Magyarországra?
Miért Budapest? Mert ott van egy igazán remek és képzett filmes szakember csapat. Kamerások, művészeti osztály, díszlettervezők, a legfelső szinttől a legalsóig. Zoltántól Fruzsináig, a kaszkadőröktől a hihetetlenül szenvedélyes és alázatos háttérszereplőkig. Kifejezetten jó barátok lettünk a sofőrömmel, Erikkel. Mindig az első számú ok, hogy olyan helyen akarsz forgatni, ahol a szakemberek képzettsége a legmagasabb szintű. És az említettek olyan művészek, akik szívüket-lelküket adják a munkájuknak. Aztán amikor eljön az ideje, hogy hazamenjenek, leteszik a munkájukat, mert nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy az életüket éljék, és ne csak munkamániások legyenek – hogy boldog magyarok legyenek! A második ok az volt, hogy Budapestnek olyan erős és sokszínű európai építészete van, hogy képviselheti Svájcot, Ausztriát, Olaszországot, Franciaországot, Szerbiát. Mindemellett, bármerre indulsz, valami izgalmasan mást találsz. Szerbia magában rejti a volt Jugoszlávia nyomait, Ausztria és Szlovénia nagyon közép-európai, Görögország meg már igazi déli régió. Magyarország pedig mindennek a közepe. Illetve, amikor tavaly ott forgattunk, igazán magas adóvisszatérítésben is részesültünk.
Mennyit időt töltött Magyarországon?
Júliustól februárig voltam Magyarországon, és Budán laktam. Nem mondom el a pontos címet, csak annyit, hogy az Attila utcában laktam, közvetlenül a lerobbant vasútállomás parkjával szemben. A kedvenc éttermeim a Marischka és a Déryné voltak, imádom a magyar konyhát. Sétálgattam a várban, átmentem az alagúton vagy a hegyen, és gyakran elmentettem a Gresham palotához. Aztán a gyerekeim meglátogattak, és elmentek a Balatonhoz kempingezni. Sosem gondoltam volna, hogy a magyar tengernél fognak táborozni, imádták!
Láthattam a magyar nyarat, az őszt és a telet. A tavasz kimaradt, de eldöntöttük a családdal, hogy majd visszajövünk ezt is lecsekkolni.
Ön már nagyon régóta televíziós sztár, és 2003 óta él Tony Dinozzo karakterével. Némi kihagyásokkal mindig visszatér ehhez a karakterhez, mint most a NCIS: Tony & Ziva kapcsán – a komikumot pedig egyre inkább háttérbe szorítják az érzelmek. Mennyire skizofrén érzés Tony Dinozzóval együtt élni ennyi évtizeden keresztül?
Ez a folyamat azért szórakoztató, mert Tony valódi fejlődésen ment keresztül. Valóban eltelt huszonkét év, hogy elkezdtem alakítani ezt a karaktert. És valójában a figurát eredetileg egy olasz gyilkossági nyomozóként képzelték el, akinek az ösztönei és stílusa az utcáról származik. Én azonban nem vagyok ilyen ember. Az én ösztöneim inkább komikusak és elterelőek, mintsem direkt agresszívek. Amikor harmincnégy évesen elkezdtem játszani ezt a karaktert, kétségbeesett színész voltam, aki pár évig a James Cameron Dark Angel-jében játszott, de még nem találtam meg a helyem a színészi pályán. Tony Dinozzo pedig hirtelen egy hihetetlen lehetőséget adott nekem. Nem tudom, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás: én teremtettem Tony Dinozzót, vagy Tony Dinozzo teremtette meg a karrieremet? De együtt találtunk egy módszert, amivel a legnagyobb dicséretet kapjuk, amikor az emberek azt mondják: „Ó, csak önmagadat játszod”, ami egyáltalán nem igaz! De szeretem ezt a dicséretet, mert úgy érzem, hogy ez természetesen jön belőlem, vagy nem lehetek igazán túl jó színész, mert persze csak önmagamat adom. Erről sok vita folyik. De én Tony Dinozzo történetének íve során rájöttem, hogy a komédia a kitérő, amit ő használt, remek eszköz volt az írók számára. Mindig is a popkultúra referenciamotorja volt. Folyamatosan előállt imitációkkal és filmekkel. Ez pedig nagyon szórakoztató és lendületes karaktert jelentett az írók számára. Aztán ahogy a társadalom változott, az idő változott, és én öregedtem, 2016-ra rájöttem, hogy nem igazán tudom, mit tudnék még, hova mehetnék tovább Tony Dinozzóval a tizenharmadik évad végén „leszereltem”. Ezután hat évig a Bull című sorozatban játszottam, ahol egy teljesen más karaktert alakíthattam, és egy igazán teljes ívű személyiséget építettem fel, százhuszonöt epizódban. Tudtam, hogy a sorozat egyszer véget ér, de itt megfelelő búcsút tudtam venni attól a karaktertől, nem maradt hiányérzetem.
Aztán elkezdték fejleszteni NCIS: Tony & Ziva-t. Akkor ezek szerint Dinozzo kapcsán maradt hiányérzete?
Cote de Pablóval évek óta sokat beszéltünk erről. Kíváncsi voltam, hogy milyen lenne, ha nem a megszokott Dinozzo lennék, a csapat vezetője, a szellemes megjegyzésekkel és minden mással. Látni akartam, mi lesz belőle, ha megöregszik. Ahogy az elején mondta, esetleg, ha az érzelmi oldala került előtérbe, és a forgatókönyvírók szerencsére ezt akarták feltárni. Hol az a fickó, aki már egy ideje apa?
Ez már csak azért is érdekes, mert Dinozzo háttértörténete pedig az, hogy édesanyja meghalt, amikor ő nyolcéves volt, és apja gyakorlatilag nem volt jelen az életében.
Gyerekként sosem volt előtérben, és hogy apa lett nagyon meglágyította őt, és egy olyan kapcsolatot adott neki, amit az eredeti sorozatban soha nem kaphatott volna meg. Az új sorozat tíz epizódja pedig arról szól, hogyan talál vissza Zivához. Az én szemszögemből nézve, a tojáshéjakon való járástól és hogy fél attól, hogy ez kiváltsa belőle a rossz érzéseket, illetve végül eljut egy nagy kalandig, egyfajta mesebeli klasszikus mozis izgalomig. Nagyon izgatott vagyok. Szerintem mindig vannak még elmesélendő történetek.
De ha csak ezt az egy évadot csináltuk meg – ennek jogi és anyagi feltételei vannak jelenleg – akkor is teljesen elégedett lennék azzal, ami a nézőkkel, a karakterrel és a kettő közötti kapcsolattal történt.
Abban biztos vagyok, hogy a rajongók is így gondolják. Ugyanakkor tény, hogy nincs másik olyan színész, aki egy filmtörténeti figurát ilyen sok évig személyesített volna meg. Nem mellékesen a Tony & Ziva-ban Dinozzo elég sok James Bond tulajdonságot vett fel. Ez, gondolom, nem véletlen.
Naná, hogy nem, mindig is szerettem Roger Moore-t. Nagy példaképem, elvarázsolt a James Bond-féle megközelítése, ami persze abszurd, hogy gyilkos robotautók üldöznek minket, lehetetlen helyzetekben vagyunk, de ő eleganciával és humorral mindent elfed. Moore akkora sztár volt, akihez nincs manapság már hasonló. Én mindent komolyan játszom, de azt hiszem, ami a James Bond-féle hasonlóságot illeti, szeretném, ha a közönség tudná, hogy én is benne vagyok a viccben, de nem fogom áttörni a negyedik falat, komolyan fogom venni a szituációkat, mert a veszély valódi. De mindig van egy Indiana Jones-féle, James Bond-féle kikacsintó érzés, hogy végül minden rendben lesz, a hős nem halhat meg – az utolsó Daniel Craig Bond-filmet most hagyjuk. Ám ebben az értelemben ez egy egészségesebb fajta szórakozás, mint valami, ahol például egy pszichopata vagy valaki nagyon rossz embert kell követni. Tony Dinozzo nem rossz ember. És én szeretem az ilyen hősies fantázia főszereplőket, különösen a szórakoztatóiparban, mert az élet már így is elég nehéz. Nem tudom, ön, hogy van vele, de nekem nem kell több dráma, nem akarok szörnyűséget látni szórakozás címszó alatt.
Élvezni akarom az életet, kalandozni és gondolkodni akarok.
Anthony Hopkins szerint a színművészet lényege, hogy tanuld meg a dialógusaidat, semmi több. Egyetért?
Oké, tudok ezzel a véleménnyel menni azzal a kitétellel, hogy ha mindenki elvégezte a munkáját, a forgatókönyv, a jelmezek, a díszletek rendben vannak, és a többi szereplőt is megfelelően választották ki, akkor az egy ideális helyzet. Én soha nem fogok olyan szerepeket eljátszani melyekre nem vagyok alkalmas. De ha megfelelően választottak ki, akkor igen, megtanulom a szövegemet, és a megfelelő pillanatban elmondom. Az egyetlen dolog, amit Sir Anthony Hopkinshoz hozzátennék, az az, hogy egy színésznek nem szabad elfelejtenie élvezni a munkát. De szerintem ő nagyon élvezi. A szemében ördögi csillogás van, függetlenül attól, hogy hol van, mit csinál, legyen az a Bárányok hallgatnak vagy egy Woody Allen-film, ő egy zseni.
Infó: NCIS: Tony & Ziva. Magyarországon bemutatja a SkyShowtime
„A filmkészítés nem az, amit csinálok, hanem az, aki vagyok” – Tiszteletbeli Oscar-díjat kapott Tom Cruise