Harsányan keserű játékszenvedéllyel pumpált, megrekedt, egy helyben topogó életek. Végigcsoszogni rajtuk vagy eldobni őket? Csupán a zárásnál megszólaló rádióhang jelzi, hogy 1959-ben vagyunk. (Nincs ebben didaktikus mesterkéltség, a színmű 1962-ben született.) Ez a „megállt az idő” üzenet köthető 1956-hoz, bár a darab kerüli a konkrét történelmi eseményeket, mozzanatokat, és elvontsága arra utal, Csurkát egyetemes, időtlen kiábrándultságérzés ihlette. Azonban ma nézve a feldolgozást a Nemzeti Archívum M3 oldalán, nagyon is múlt idejűnek hat, amit látunk. Nemcsak az ország társadalmi rendszere változott meg, más lett az uralkodó világszemlélet is. Nem világos, mi is a baja annak a négy, középkorba lépett férfinak, akik összejárnak pókerezni, és a partik feszültsége rendre kipattint belőlük őszintének vélt fájdalomszilánkokat, cigarettafüstbe kiáltott életösszegzéseket. Nehezen követhető már ez a dinamika, ami azt is jelezheti, hogy nem sikerült korszakokon átívelő szintre emelni a szituációt.
Csurka művészeti-közéleti pályája felől is nehezen jutunk el a jelenbe. A Ki lesz a bálanya? tépelődő bölcseletiségének befogadása közben felfoghatatlannak tűnik, hogyan sodródott a szerző a rendszerváltás után a szélsőjobboldalra a Magyar Igazság és Élet Pártjának alapító elnökeként. De azt hiszem, helyesebb megfordítani a kérdést: hogyan lehetséges, hogy egy radikális, kirekesztő felhangú nemzeti érzelmekben is bugyborékoló író egykor a hazai szellemi progresszió egyik fontos alakja volt? Milyen erők, társadalmi-kulturális-politikai mechanizmusok játszhattak össze kedvezően, hogy bármilyen irányú sértettségek, ideológiai kötődések, emocionálisan sistergő értékrendek minden civakodás, klikkesedés ellenére a párbeszéd erejével hatottak egymásra valamiféle közös igazság keresésének igézetében? Pontos válasz nincs rá, de annyi talán kijelenthető, hogy a pozitív nemzetközi folyamatokba ágyazódó, a modernizmus szellemétől körülvett kádári konszolidáció nem egyszerűen politikai kiegyezést teremtett a rendszer és a társadalom között, hanem közös mozgástérben békítette meg egymással az ország kreatív erőit is.
Ez a különös, ma éppen elképzelhetetlennek tűnő, gyakran lökdösődő, mégis közös útkeresés elképesztő energiákat szabadított fel a szellemi életben. Ott dobog a Ki lesz a bálanya? szinte minden mondatában is. A darab abszurd felé nyújtózkodó szerkezetére, hangütésére nyilván hatottak az akkori modernista drámairodalom meghatározó áramlatai, mint ahogy tetten érhető benne az elidegenedés szintén divatos témája is. De kíméletlen kiábrándultságában mégis ott izzik a teremtőerő, a kiteljesedés elszivárgása miatt érzett progresszív indulat. Amely folyamatosan repeszti a mű kereteit. Úgy is mondhatnánk, ez a dráma mindvégig keresi önmagát. A négy főhős érzelmi hullámzásai, lelkizős kifakadásai mögött fölsejlik az ötödik kártyás, a lapokat osztó szerző vívódása: minek elmondanom mindezt? Mihez kezdhetnek majd vele? Hogyan lenne igazán értelme? Egyre tébolyultabban rángatja szereplőit, veri bele fejüket az önmagukkal és az élettel való őszinte szembenézés falába, csak ez a fal gumiból van, azért ugranak neki, hogy könnyebben zökkenjenek vissza a kielégítő kispolgári szürkeségbe, a sors pókerének misztériumába. De ki ordibálja őszinteségi felindulásban, hogy „az életnek semmi értelme”, „gazember vagyok, szégyellem magam”? Akiben emberség bujkál, teljesebb, értelmesebb életre vágyik.
Mondhatnánk, problematikája alapján ez egy értelmiségi dráma, értelmiségi szereplőkkel: két íróval, egy matematikussal és egy tanárral. Érdekes vonása, és egyben fontos kifejezőeszköze az értelmiségi státusz elfedése, vagy inkább meg nem éltsége. Értelmezhetjük úgy is, megélhetetlensége. Klasszikus polgári értelemben. Tekinthetünk rá az akkori rendszer felől. A hősök között vannak „káderek”, polgári gyökerek nélküliek, és deklasszálódottak. Ma már inkább üzenheti az értelmiség devalválódását is. Akárhogy is, a szereplőkben feltűnően sok az érdesség, közönségesség. A tévéfilm színészválasztása jól követi. erősíti a műnek ezt a rétegét. Dömölky nem klasszikus „intellektuális” színészekkel elevenítette meg a darabot. hanem barázdáltabb egyéniségekkel. Őze Lajos (akiben ezúttal is egyedülállóan hiteles árnyalatokkal villog a büszke sértettség), Haumann Péter, Szilágyi Tibor és Cserhalmi György kvartettje érzékletesen formálja meg egy korszak kifulladást érző értelmiségi dolgozóinak domborművét. Alighanem mai utódaik sem kerültek közelebb az értelmes élethez. Ha még egyáltalán keresik a felé vezető utat, és hajlandók érte egymással kártyázni.
