Róninok ad maiorem Dei gloriam (David B. Gil: Nyolcmillió isten)

Ahhoz, hogy rájöjjünk, manapság a krimi a legtrendibb műfaji narratíva a regények elbeszélési módját tekintve, nem kell különösebb éles elméjű detektívnek lennünk. Az alapok tehát adottak egy bestseller megírásához. Na de hogyan díszítsük fel, hogy mégiscsak kitűnjön az ezrével piacra dobott könyvek tömkelegéből? Vegyítsük egy kis egzotikummal? A távol-keleti színtér kitűnő terep ehhez. Mondjuk, Japán. Mozdítsuk ki az időből, hogy a történelmi regény műfaját is beikszelhessük? Hát persze! Játszódjon a Szengoku-korban, egészen pontosan 1579 őszén! Az sem baj, ha a titok-, a keresés-, a kém- és az összeesküvés-történetekből is részesedik, ahogy megidézheti a szépirodalomban a kriminek polgárjogot kiharcolt klasszikus regényt, A rózsa nevét, illetve nyomozópárosát: itt a jezsuita páter mellé egy vidéki szamuráj (gósi) kisebb fia társul testőrként (jodzsimbóként), készen védelmezni és kalauzolni a japánul amúgy kitűnően beszélő spanyol hittérítőt. Akit egy gyilkosságsorozat kapcsán rendeltek vissza magányos toledói szerzetesi cellájából a szigetországba: ki kell nyomoznia, kik ölik rituálisan a keresztény atyákat a tengerparti missziókban. Martín Ayala nem egy Vilmos testvér (ahogy a vazallusi sor aljáról érkező Kudó Kendzsiró sem egy Melki Adso), pláne nem Gordianus (l. Steven Saylor az ókori Rómában játszódó krimisorozatát), ő egy nyugalomra vágyó, bár igen zaklatott fordító, akit annak idején „levettek” a hittérítői ügyről, mivel sikerült szembemennie a Jézus Társasága kétes érdekeivel. Nyelvtudása, hely- és kultúraismerete azonban kikezdhetetlen, és hatalmi ambíciói sincsenek – ideális bűnfelderítő. De persze – minden törekvése ellenére – ismét sikerül neki felkavarnia az állóvizet mind a múltban történtek, mind a lehetséges jövő szempontjából.
A hadurak állandó csatározásai, intrikái, praktikái, nagyon is szó szerint értendő fejvesztettsége és szeppukui közepette ez azért nem egy kellemes szerep. A regény cselekvényszövése szempontjából viszont a lehető legideálisabb.
Bármennyire is érdekes a középkori Japán föld- és vízrajzát, tagoltságát, történelmét, mindennapi életét, szokásait, kasztjait, hitéletét (nyolcmillió istenét) részletesen, de mégsem (erőltetetten) didaktikusan bemutató rekonstrukciós regénykísérlet – mert az! –, és hiába kerül elő folyton-folyvást a katana és a vakizasi egy kis mészárláshoz, David B. Gil elbeszélése éppúgy lehetett volna duplaakkora terjedelmű, mint ahogy feleekkora is. (A kevesebb néha több, ugye?)
Persze örüljünk, hogy nem vitte még tovább a lendület a mértéktelenség irányába, de ha nem feltétlenül az eseménymenet, a cselekményszövés kitüntetettségének (világépítés) elkötelezettje – noha kihagyásokkal is él, ami persze egy kriminél, egy kémregénynél elkerülhetetlen –, hanem a kalandtörténet helyett nagyobb hangsúlyt fektet a jelentéssűrítőbb elbeszélési módozatra, még az olyan finnyáskodó olvasó is fejet hajtana előtte, mint amilyen én vagyok. Így az írót nem annyira, a néprajzos-történészt viszont süvegelem: a középkori Japán újrateremtése hihető.
Ám önmagában még így sem érne semmit, ha nem tükröztetné (és ütköztetné) folyamatosan a középkori keresztény európai világgal, világ- és istenképével, hitrendszerével. Állításom szerint ebben mutatkozik meg a regény fő erénye. (Némi cukiskodás is akad egy Fumiko nevű kishúggal, itt-ott finom humor is feldereng – és ezeket a nyers szexualitás és az agresszív, valósághű belezések, kivégzések jól ellentétezik.) Amilyen idegen számunkra a japán kultúra jel- és jelentésrendszere – akár egy másik bolygón is lehetnénk –, úgy válik alkalmassá a saját európai előítéleteink, hagyományaink, hitelveink megkérdőjelezésére, a hozzájuk való kritikus (önismereti) viszony kialakítására. (Csakis másik rendszerből látunk rá a sajátunkra.) Az egy igaz és igazságos isten kontra nyolcmillió isten csak a(z égi) felszín súrolása az összevetésben. A kulturális komparatisztika fókuszában általánosságban az ember – konkrétan meg az olvasó – áll. (Ford. Tapolczai Pál. Magnólia Kiadó, 2025. 570 o.)