A klímakrízissel kapcsolatban kétféle józan hang létezik (akik szerint nincs semmi probléma – a NER-től Trumpig ezen az állasponton van az egész illiberális-patrióta konglomerátum, teljes egységben a globális nagytőkével, csakhogy értsük, ki kivel van valójában – azokat nem soroljuk ide). Az egyik szerint hamarosan mind meghalunk, a másik szerint talán nem mind, vagy nem annyira hamarosan. Körülbelül ennyiből áll a megfontolt és tudományosan megalapozott vélemények választéka; külön esettanulmány tárgya lehetne, hogy mindettől az emberiség egyelőre nem különösebben zavartatja magát. Az energiaklubos Bart István, a Napozószékek a Titanicon című kötet szerzője a fenti spektrumon belül kifejezetten az optimista színt képviseli, könyve azonban inkább realista: arról szól, ami van, meg arról, hogy milyen útitervekkel kerülhetnénk el a legvalószínűbb forgatókönyveket.
A kortárs klímairodalom alapállása, hogy a helyzet rossz – de hogy mennyire; hogy már teljesen mindegy, vagy van-e még valamennyi esély (mármint az emberi civilizáció jelen formájában történő túlélésére), azt meglehetősen nehéz átlátni – a jó 450 oldalas, kimondottan olvasmányos Bart-dolgozat épp ebben, vagyis az átlátásban segít.
Az alapoktól indul: a földi átlaghőmérséklet az ipari forradalom óta nagyjából 1,5 Celsius fokot emelkedett (korábban, a 2015-ös párizsi klímacsúcs idején ezt mondták a visszafordíthatóság határának; ma, mivel az 1,5 fokot elértük, már inkább a 2 Celsius fokot emlegetik). Ez az érték azonban területi értelemben is átlagként értendő: a szárazföldön nagyobb a felmelegedés mértéke, Budapesten például 2,5 fokot nőtt az évi átaghőmérséklet, ami azzal jár, mintha a fővárosunkat áthúzták volna a (korábbi) olaszországi Padovába. Hogy el tudjuk helyezni a másfél vagy a két és fél fokot az ismereteink rendszerében, kapunk egy másik támpontot is: 20 ezer éve, a legutóbbi jégkorszak csúcsán mindössze 5 fokkal volt alacsonyabb a globális átlag, mint ma. Vagyis az a változás, ami a szemünk előtt, a saját életünk időkeretein belül zajlik, drámai, a mértékét és a tempóját tekintve is. Hogy mi következik ebből, arra nézve Bart István szerint érdemes a világ vezető klímakutatóit tömörítő IPCC jelentéseit olvasgatni, már csak azért is, mert 1990 óta, amikor az első elkészült, nagyjából minden prognózisuk bejött, legfeljebb gyorsabban, mint ahogy jósolták.
Ismerjük a kiváltó okot is. A világban a civilizáció kezdetei óta nagyfokú klimatikus egyensúly uralkodott, vagyis a Napból érkező és a Földről távozó energiamennyiség egyensúlyban volt, köszönhetően az üvegházhatású gázok nagyjából változatlan koncentrációjának (az üvegház a bolygó eredendően mínusz 18 fokos étlaghőmérsékletét sokáig a számunkra kellemes plusz 15 fokon tartotta: ehhez alkalmazkodva alakult ki az élővilág, és ezt az értéket növeltük evolúciós léptékkel pillanatok alatt 16,5 fokra). Az ipar két-három évszázada alatt elégettük a földfelszín alatt elraktározódott fosszilis energiahordozók nagy részét, az egykor élt növények és állatok porhüvelyének széntartalmából széndioxidot gyártottunk, és a gázt kiengedtük a légkörbe, megnövelve az üvegházgáz-koncentrácót. A szóban forgó gázok (a széndioxid mellett főként az állattartásból és a fagyott talaj felolvadásából eredeztethető metán ) csapdába ejtik a Nap energiájának egy részét, a klíma pedig melegszik, illetve változik, mert a melegedés nem egyenletes.
A lényeg, hogy a sokezer éves egyensúly felborult.
A legkevesebb, amit elmondhatunk, hogy a hatások látványosak. Egy példa: a világtengerek vízszintje a XX. század eleje óta 21 centiméterrel emelkedett, a Föld húsz legnépesebb városa közül kilencet közvetlenül fenyeget az elöntés. Ráadásul a változás nem lineáris: vannak benne billenőpontok, amelyek után lehetetlen visszajutni a megelőző állapotba. Ilyen billenőpont lehet például az Európa éghajlatát temperáló (ritkán gondolunk rá, hogy a portugál Porto északabbra van, mint New York) Golf-áramlat leállása - az intenzitása már 30%-kal gyengült, és a század végéig akár meg is szűnhet. És egy másik: 2022-ben előfordult, hogy az Északi-sark környékén a szokásosnál 30 fokkal, az Antarktiszon pedig 40 fokkal volt melegebb. Ez nem normális, és nem is kicsit ijesztő. Napjaink valósága, hogy miközben egyre többen lakjuk a bolygót, egyre több ember lakóhelye kerül ki a meleg és a szárazság miatt a Föld lakható zónájából, ami népvándorláshoz, háborúkhoz és egyéb tragédiákhoz vezet.
Ahhoz, hogy a melegedést megfékezzük, minden évben annyival kellene csökkenteni az üvegházgáz-kibocsátást, mint amennyivel korunkban csak egyszer, a Covid idején sikerült (amikor – a könyv megfogalmazásával – úgy éreztük, hogy leállt a világ); ez a számok nyelvén évi 5%-ot jelent. Ha nekikezdtünk volna 2000-ben, akkor elegendő lett volna egy kényelmes, évi 1%-os ütem. Ha idén kezdenénk, már drasztikus, évi 20%-os visszafogásra lenne szükség, de sajnos még 2025-ben sem értük el a csúcsot, a kibocsátás továbbra is nő.
A Bart István-fél optimizmus talán ott mutatkozik meg, hogy emlékeztet rá: a világtörténelemben már számos kultúra felélte a környezeti létfeltételeit, mégis létezünk.
Igaz, azt is hozzáteszi: a korábbi ökológiai krízisek mindig csupán az emberiség egy részét, és nem az egészét veszélyeztették. A könyv, amelynek van egy nagyon izgalmas, kifejezetten a magyar klímahelyzetről és lehetőségekről szóló fejezete is, azt sugallja, hogy késésben vagyunk, de még nem késtünk le mindenről. Aki végigolvasta, annak viszonylag pontos képe lesz arról, hogy mekkora a baj, és arról is, hogy hogyan lehet(ne) csökkenteni a veszélyt az egyéni cselekvéseinkkel vagy akár a politikai döntéseinkkel. A kötet legfőbb erénye, hogy a valóságról szól, és mégsem veszi el a reményt: alighanem ez a legtöbb, amit a hozzáértőktől kaphatunk.
Infó
Bart István: Napozószékek a Titanicon - A klímaválságról magyar szemmel
Park Könyvkiadó
2025.
