– Saját indíttatásból jött az ötlet. A kisebbik fiam óvodás korában kapott ADHD (figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar) diagnózist. Amikor elsős lett, kiderült, hogy többről van szó, mint a figyelemtartás nehézsége. Hat és fél évesen megkapta az autizmus diagnózist is. Az oviban volt egy kiváló óvónő, tűzön-vízen átment a fiamért, tudta, hogyan kell bánni ezzel az egyébként hitetetlenül okos, értelmes gyerekkel. Az iskola más, ott már sokkal több lett az elvárás – idézi fel lapunknak a kezdeteket Zelend Nikoletta, az SNI Suli tulajdonosa, alapítója. Felhagyott a média világával, helyette olyan munkát keresett, amellyel saját magának és – mert látta, hogy a másfajta idegrendszerű gyerekkel az élet tervezése nem csak neki adja fel a leckét – másoknak is segíteni tud.
Részt is vett egy online amerikai kurzuson, amikor eljött az „aha!” pillanat. Felismerte, hogy Magyarországon nincs olyan lehetőség, ahol a szülők – ekkor még csak rájuk gondolt – megfelelő online szakmai segítséget kaphatnának.
Hazamész, és sírsz
Szakembereket keresett, az volt a cél, hogy minőségi videós tartalmakat gyártsanak. Az ötlet 2022 szeptemberében született, 2023 áprilisában elindult az SNI Suli. Azóta 185 videós tartalmuk van, minden héten új előadással bővül a repertoár, évente ingyenes online konferenciákat is szerveznek, ezek is felkerülnek a videótárba. Bár szülőknek hozta létre, mára a tagjaik fele pedagógus, akik szintén szeretnének fejlődni. Nem arról van szó, szögezi le, hogy feltalálták a spanyolviaszt, hanem azt igyekeznek kiemelni: szemléletet kell váltani ahhoz, hogy megértsük, hogyan működik egy eltérő idegrendszerrel fejlődő gyerek. Mert ha megértjük, akkor tudjuk őt nagyon jól támogatni. Szeretné átadni azt a szemléletet, hogy ez nem probléma, hanem lehetőség. Nem akadály, hanem egyediség. Nem hiba, hanem sokszínűség.
Nem arról beszélnek, mi a hiány, hanem arról, hogy milyen hihetetlen dolgokra képes az SNI (sajátos nevelési igényű) gyermek, amikor megfelelő támogatást kap.
A fiát elsőben annyi rossz érte, hogy egyéni tanrendet kért, néhány tanévet otthon tanította őt. De ez sem a szülő dolga lenne. Nikoletta ideális világában, ha egy gyerek különleges bánásmódot igényel, akkor ő lenne a kör középen, és körbevenné egy csomó ember: szülő, fejlesztő pedagógus, gyógypedagógus, tanár, pszichológus. De ez egyelőre álomszerű. Ezért van az, hogy ezek a gyerekek a nyolc évet akár hat iskolában járják ki. A fejlesztést a szülők fizetik, akiket anyagilag és mentálisan iszonyatosan megvisel ez az egész, ennek következtében nagyon kevés érintett család marad egyben. Ennek nem szabadna megtörténnie. – Amikor szülőként úgy érzed, hogy kudarcot vallottál, csak a rosszat hallod vissza a gyerekedről és saját magadról, picire összemész, hazamész, és sírsz. Kérdezed magadtól, hogy mit rontottál el, holott semmit – osztja meg az érzéseit.
Lányok álarc mögött
Nikoletta igyekezett minél jobban elmélyedni a témában, ma, végzős autizmus-szaktanácsadóként, a hivatása is ez lesz. Amióta belevetette magát a munkába, azóta – 48 éves korában – neki is meglett az ADHD diagnózisa. Nem kell az övét kirívó esetnek gondolni, rengeteg ember nőtt fel hozzá hasonlóan úgy, hogy nem lett diagnosztizálva. Pedig a felismerés felszabadító, az, amikor valaki visszaigazolást kap arról, hogy nincs vele semmi baj, nem csinált semmit rosszul, hanem neurodivergens (olyan ember, akinek az idegrendszere eltér a tipikustól). Nikoletta teljes mértékben diagnózispárti. Ahogy a cukorbetegnek is tudnia kell, hogy milyen az állapota, és hogy inzulinra van szüksége, ugyanúgy a neurodivergensnek is fontos ismernie saját állapotát, az erősségeit, a kihívásait. Nagyon sokan járnak hasonló cipőben, számtalan megkeresést kapnak, hogy merre induljon egy felnőtt, ha válaszokat akar. Amikor valaki eljut odáig, hogy meg szeretné ismerni önmagát, rögös úton indul el. Felnőttként, ha diagnózist szeretne, évekre tehető a várólista az állami ellátásban. Magánellátásban jóval gyorsabb, de ott zsebbe kell nyúlni.
Az előadásokon sokat foglalkoznak a női ADHD-val. Ha magára visszatekint, úgy fogalmaz: a kutya nem vette észre rajta. Azt látták, hogy van egy eminens kislány, aki a legtökéletesebb akar lenni mindenben. De a háttérben volt benne egy belső szorongás, egy folyamatos megfeleléskényszer. Ez egyrészt abszolút ADHD-s jellemző, másrészt egyenes út a kiégéshez. Az ADHD-ról már bebizonyosodott, hogy nőknél sokkal később kerül napvilágra. Tudományosan igazolták, hogy a fiúknál sokkal több a szembetűnő viselkedéses jegy, a lányoknál jóval kevesebb akad. Főleg régen, amikor többek között a Nikoletta generációja gyerek volt, nem létezett maga a diagnózis sem. A gyerek vagy jó volt, vagy rossz, a lányok pedig általában szeretnének jók lenni. Egy lány maszkol, vagy tökéletesen másolja a környezetét, hogy mindenkinek megfeleljen. Közben fokozatosan elnyomja eredeti énjét, és sokszor eljut oda, hogy fogalma sincs arról, kicsoda ő valójában. Ezért a nőknél jellemző az életközépi kiégés, de sokszor egy szülés is felnagyítja az ADHD-s jegyeket.
Nem jog, hanem jár
– Az ADHD és az autizmus genetikai eltérés, neurobiológiai alapja van – emeli ki Nikoletta. Ha egy gyereket ezzel diagnosztizálnak, szinte biztos, hogy legalább az egyik szülője szintén ilyen diagnózissal bír. Ismeretei szerint a briteknél például amint egy gyerek diagnózist kap, automatikusan bekerül mindkét szülő az ellátórendszerbe. Eközben a magyarországi iskolarendszer sokszor nem tud mit kezdeni a neurodivergens tanulókkal. A megoldás az oktatási rendszer teljes reformja lenne. A tananyagok nem alkalmasak erre az idegrendszerre, ahogy a frontális tanítás, a nagy osztálylétszám sem ideális, illetve könnyen érthető nyelvezetre lenne szükség, mutat rá a problémákra. A pedagógusképzésbe pedig alapból be kellene építeni az SNI-s tanulókkal való különleges bánásmódot.
Ez nem kivételezés, ez a valódi támogatás a gyermek szükséglete alapján, ez jár, fogalmaz. Az elfogadás nem érzelmi, hanem társadalmi minimum. Nem szívesség, hanem jog, amit meg kell teremtenünk
– magyarázza.
Minden érintett gyereknek joga van az akadálymentesítéshez, az egyéni jellemzők figyelembevételével nyújtott támogatáshoz, szögezi le. Egy példával illusztrálja, mi a baj most az iskolai körülményekkel. A dolgozatra az ADHD-s gyereknek több időt írnak elő. De ez így nem segítség, mert az ő idegrendszere olyan, hogy nehezen szabályozza a figyelmét. Pluszidőt kap, tehát görnyedhet a lap fölött, amikor az egész iskola odakint zajong szüneten. Neki nem több időre lenne szüksége, hanem ugyanannyi idő alatt kevesebb feladatra, ez ilyen egyszerű. Egy ADHD-s vagy autista diák nem „nehéz gyerek”. Olyan, akinek az agya másképp működik, és más eszközökre van szüksége a sikerhez. Nem azért van szüksége támogatásra, mert gyengébb, hanem mert minden gyerek megérdemli, hogy a saját módján ragyoghasson. Ráadásul amikor egy pedagógus türelmes, rugalmas, és megérti ezt a diákot, nem csak neki segít. Példát mutat az osztálynak az elfogadásról, empátiáról, arról, hogy mindannyian különbözők vagyunk, és ez így van jól.
