Az Apám meghal című kötete az elismert színházigazgató, rendező, tanár Babarczy László életének utolsó időszakáról szól kíméletlen őszinteséggel és naturalizmussal, egyfajta bálványdöntésnek is beillik. De gondolom, nem ezzel a céllal íródott?
Édesapám utolsó két évét elég intenzíven végigkísértem. Ez mindenkivel előfordul, amikor a szülei bizonyos korba érnek, és találkozik az elmúlás kezelésének dilemmájával, vagyis hogy miként tudja az utolsó éveiket kísérni és miként tud segíteni. Számomra ez a folyamat rendkívül traumatikus volt. Két okból is: egyrészt mert az édesapámmal való viszonyom nem volt rendezett, sok seb, kibeszéletlen fájdalom jellemezte, másrészt az önmagában is traumatizált, hogy mennyire felkészületlenek vagyunk a halálhoz vezető útra. Ezt az időszakot társadalmilag is megpróbáljuk elrejteni, eltüntetni a szem elől, és egyáltalán nem beszélünk róla, pedig mindenki végigmegy rajta. Az is eszembe jutott, hogy majd én mit fogok jelenteni a saját gyerekemnek, amikor ebbe a korba jutok, meg hogy anyám miért halhatott meg fiatalon rákban. Szembejött velem egy csomó olyan tabusított tartalom, amelyek elől nem tudtam kitérni. Ami ily módon szembejön velem és traumatikus, arról én írni akarok.
A könyvbemutatón mondta is, hogy az eddigi könyveit mind traumából írta, de a következő már másként lesz.
Igen, szeretném másként, majd meglátjuk.
Az Apám meghal műfaja eléggé sajátos. Egy napló, illetve álnapló, lábjegyzetekkel.
Nem tudom, mennyire lényeges a műfaja. Ez egy könyv, ami igaz történetet dolgoz fel, a szándékaim szerint irodalmi eszközökkel. Ezzel én megelégszem és nem foglalkozom azzal, ha valaki azt mondja rá, hogy számára ez nem regény vagy nem is irodalom. Egy dokumentarista történet, bár a valóságban apám haldoklása nem hat hónapig, hanem másfél évig tartott. Nem voltak konkrét naplójegyzeteim, az emlékeimet írtam meg napló formában, mert azt szerettem volna megmutatni, hogy egyrészt van egy lefagyott, nehezen működő, ismétlődő együttlét apámmal, amelyben minden nap szinte ugyanolyan, csak egyre rosszabb. Ugyanakkor neki van egy élete, kettőnknek pedig egy közös történetünk. Ezt úgy választottam szét, hogy az életét és a közös történetünket lábjegyzetekbe raktam, a napló pedig utólagos reflexiója annak, ahogy én apám utolsó másfél évét megéltem. Persze végeztem kutatásokat is, a Történeti Levéltártól is kikértem dokumentumokat, megnéztem a Somogy megyei Levéltár anyagát, a párbizottsági és a budapesti agitprop ülések jegyzőkönyveit, sok másodlagos irodalmat dolgoztam fel, ami az akkori színháztörténetről szólt. Tanulmányoztam a korabeli Társadalmi Szemléket, amelyekben sok pártdokumentum jelent meg. Ezekből idézek is egy helyütt. Megnéztem interjúkat, elolvastam sok színházi kritikát.
Mennyi újdonságot talált, ami akár meg is lepte?
Sok ilyet találtam. Én korábban a lányaként ismertem apámat és nem színházi vezetőként. Persze főleg kisebb koromban láttam a rendezéseit.
Az igazgatói időszakára esik a kaposvári színház hetvenes–nyolcvanas évekre tehető fénykora, sok ma már színháztörténeti jelentőségű előadással.
Apám és munkatársai egy kisvárosban egy kisebb csodát vittek véghez. Kineveltek maguknak egy közönséget és nemzetközi szintű színházi műhelyet hoztak létre. 1978-ban a társulat felét felhozták a Nemzeti Színházba. Apám e mélypontot követően újból fel tudta építeni a színházat, úgy, hogy a hazai színházi életben továbbra is vezető szerepet tudjon betölteni.
Mindezt abban a kádári időszakban, amikor a hatalom különböző módon, cenzúrával, besúgókkal, adminisztratív eszközökkel politikailag igyekezett kontrollálni ezeket az intézményeket.
Apám abban is különösen tehetséges volt, hogy kádereket leitasson, megbékéltessen, teledumálja a fejüket. Ő ebben a kádári szocializmusban nagyon jól mozgott. Sokkal jobban kiismerte magát, mint a rendszerváltás után.
Több erős, sőt, sokkoló mondat szerepel a könyvben, többek között, hogy „te jó vezető voltál, de rossz apa”. Nem túlzottan szikár ez az állítás?
Nem hiszem. Nekem az apám volt. Mint már említettem, nekem vele, mint apámmal sok traumatikus emlékem van. Sok, számomra fontos dologban nem volt támogató, nem volt jelen. Ha pedig jelen volt, akkor agresszív volt. Mindig túl sokat követelt tőlem, nem tudtam neki megfelelni. Nyomasztó családi légkörben nőttem fel. Az anyámmal való viszonya is terhelt volt. Egy nagy és nehéz szerelem jellemezte a kapcsolatukat, de anyám félt az apámtól, én is féltem. Sőt elmondható, hogy sokan féltek tőle a szakmában is.
Ugyanakkor nagyon sokan szerették és tisztelték.
Így van. Én is imádtam őt. Rettegtem tőle és imádtam, mint egy bálványt, ennyiben az elején említett bálványdöntés nem félreértés. Ugyanakkor nagyon sok súlyos történet kísérte végig az életünket.
Sok ilyen elborzasztó, főként családi történet szerepel is a könyvben. Egyes kritikusok sérelmezik is, hogy ezeket miért osztja meg a nyilvánossággal, főként akkor, amikor az édesapja ezekre már nem tud reagálni.
Ezek jogos morális dilemmák, ezekkel én együtt éltem másfél évig, ugyanakkor tudtam, hogy egy nyílt, tabudöntő könyvet akarok írni. Sokáig bennem is kérdés volt, hogy megírom-e. Amikor rákos lettem, az volt a kérdés számomra, hogy ha csak egy évem maradt hátra, abban az egy évben mit akarok csinálni. A gyerekem már felnőtt, és rájöttem, hogy én ezt a könyvet akarom megírni.
A fia olvasta?
Igen, és a húgom is. A fiamnak tetszett, a húgom nem volt boldog, de elfogadta. A család barátai úgy fogalmaztak, hogy kegyetlenül pontos. Nem hazudik, nem túloz, nem beszél mellé, egyszerűen igaz.
Mégis nagyon megosztónak tűnik. Beszéltem az édesapja egyik tanítványával, aki egyenesen kegyeletsértőnek nevezte, egy elismert színész pedig, aki játszott annak idején Kaposváron elismerőleg József Attillát idézte: „Az igazat mondd, ne csak a valódit.” Számított ennyire szélsőséges fogadtatásra?
Mióta megjelent, napi két levelet kapok, amelyekben azt írják az olvasók, hogy katartikus, mély, megrendítő, soha ilyen könyvet még nem olvastak. Van, aki úgy érzi, hogy helyette írom le azokat a történeteket, amelyeket a saját családjában ő is megélt. Létezik tehát nagyon pozitív, engem megerősítő visszhang, és amire ön is utal, negatív, felháborodott, elutasító reakció is. Az utóbbiaknak azt kell mondanom, hogy megértem őket. Én így döntöttem, ezt vállaltam. Készen állok megvédeni a könyvet, vagy szívesen vitatkozom is róla.
Édesanyám halála után én is írtam róla sírbeszédet. Meg is jelent később a Népszava Szép Szó mellékletében. Abban is megfogalmazódtak, ha tetszik, bizonyos vádak, de összességében a határokat én teljesen máshová helyeztem, mint ön. Nem érzi, hogy ön teljesen túlment a megszokott határon?
De igen, ám én eleve ilyen könyvet akartam. Azért mentem el a megszokottnál sokkal messzebb, mert erről a témáról általában senki sem beszél. Nem apámra gondolok, hanem a meghalásra. Az azzal járó méltánytalanságra, megalázottságra, a gyengeségre.
És ezeket a részleteket a közvetlen családon kívül illik, vagy inkább meg lehet osztani mással is?
Szerintem, igen, sőt, meg is kell osztani.
És mi, többség, miért félünk ettől? Gyávaságból?
Inkább arról van egyszerűen szó, hogy félünk ezekkel a dolgokkal szembenézni, félünk a terhétől, félünk azt tudomásul venni, hogy olyan emberek kísérik a hozzátartozóinkat az utolsó útjukon, akiket mi lenézünk, nem fizetünk meg, lekezelünk.
De itt már az egészségügyi rendszerről beszélünk.
Igen, de ez is ide tartozik, az ápolónők, a szociális munkások, a kórházak. A haldoklás méltatlansága, ahogy aztán a haldoklóinkat betesszük, „betoljuk” valamilyen intézménybe.
A már említett édesanyám esetében én is végigéltem hasonló, méltatlan szituációkat.
Igen, és én ezt az egészet meg akartam írni, ez nemcsak az apámról szól, hanem mindannyiunkról, akik ilyen helyzetbe kerülhetünk. Különösen azok az olvasók írnak most, akik átélték vagy most átélik ezt a folyamatot, és nehéz a viszonyuk a szülőjükkel. Az én könyvem kiindulópontja az, hogy én úgy csinálom végig ezt a haldoklást, hogy közben nem tudok jelen lenni szeretetteljesen, ahogy szeretnék, ahogy megérdemelné az apám. De a közös múltunk miatt egyszerűen nem megy. Ahhoz, hogy megtanuljak megbékélni és el tudjam őt gyászolni, ahhoz meg kell írnom ezt a könyvet. Szeretném egyébként, ha az édesapámról születnének távolságtartóbb írások is, amelyek feldolgozzák az ő életművét, mert én csak a gyerek szemszögéből tudok beszélni róla.
Az egyik kritikus azt írta, hogy az emberi méltóságától fosztotta meg utólag az apját, illetve ez a könyv az ön önterápiájának az áldozata. Mit gondol erről?
Apám is sok embert megfosztott az emberi méltóságától, ő ezzel dolgozott. Én is dolgozom ezzel, de az irodalomban, nem a színházművészetben. Ő dolgozott azzal, hogy színészeket leordított, megalázott. A legtöbb rendező él ezekkel az eszközökkel. Most én is dolgoztam az ő eszközeivel, abban az értelemben, hogy mindent kimondtam, nem rejtettem el semmit, a megalázó részleteket sem.
Az édesapja életében nem lehetett volna megtenni ezt a szembenézést?
Próbálkoztam vele, de ő kitörölte a negatív történéseket. Úgy tett, mint aki nem emlékezik rá. Ez volt a taktikája és tökélyre fejlesztette – nemcsak nekem volt ez a tapasztalatom, hanem a munkatársainak, a színészeinek is, törölte azt is, amit velem csinált és azt is, amit mással. De a sebek megmaradtak. Azt gondolom, hogy nem vagyok az apámmal kíméletlenebb, mint amilyen ő volt velem. Csak én író vagyok. Az írónak hatalma van afölött, akiről ír. Ez egy kegyetlen pozíció.
Meg felelősség.
Igen, ugyanakkor a lánya is vagyok. A lányaként elmondok egy történetet, a saját történetemet vele.
A végére megszerette az édesapját?
Persze! Ez a folyamat erről szól. A végén megjelenik a testi gyengédség. Ami inkább a kiszolgáltatott embernek szól, mint az ő személyiségének.
A Ludwig Múzeum egyik kiállításának megnyitóján arról beszélt, hogy a gyengédség forradalmára lenne szükség. Ez a szemlélet miként egyeztethető össze a kegyetlen, tabukat felnyitó szembenézéssel?
A gyengédség egy törekvés arra, hogy segítsünk a másik embernek. Ez a könyv másról sem szól, mint hogy segítek az apámnak élete utolsó időszakában. Ez maga a gyengédség. Csak ez egy pszichológiailag nehéz folyamat a közös múltunk és a személyisége miatt. A gyengédséggel kapcsolatban azt gondolom, hogy nem bonyolult: alapvetően legyünk kedvesek másokkal. Amikor ápoltam őt, végig törekedtem arra, hogy kedves legyek hozzá. Nem a halála után, hanem a halála előtt, abban a folyamatban, ami a halálához vezetett. Éjjel-nappal odarohantam különböző problémákat megoldani. Jelen voltam, csak nem tudtam érzelmileg jelen lenni. Az egész könyv egy küzdelem azért, hogy én érzelmileg is jelen tudjak lenni.
A beszédében azt is mondta, hogy a gyógyuláshoz paradigmaváltásra van szükség. Közben az interneten vagy a hétköznapokban kedvességgel alig találkozunk. Hogyan tudunk mégis eljutni a gyengédségig vagy a kedvességig?
A gyengédség nem egy politikai kategória. A politikában soha nem lesz kedvesség. Épp mostanában hívtak meg erről előadni a Közszolgálati Egyetemre, kicsit utána néztem, hogy melyik politikus használta a kedvesség szót, egyedül Jacinda Ardern volt új-zélandi miniszterelnöknél értem ezt tetten. De a kedvesség tipikusan nem olyan fogalom, amit a politikával társítunk. A kedvességhez vezető út ott kezdődik, hogy leválunk érzelmileg a politikáról.
Közben a kultúra, beleértve a színházat is, egyre átpolitizáltabbá vált.
Mégis azt gondolom néhány hónappal a választás előtt, hogy elsősorban a honfitársai vagyunk egymásnak. Engem ez sokkal jobban érdekel, mint hogy ki hova szavaz.
Ez a gyakorlatban mit jelent?
Azt, hogy mindenkit meghallgatok és senkit sem gyűlölök. Nem fordulok afelé sem gyűlölettel, aki gyűlölettel fordul felém. Az elmúlt harminc évben ezt próbáltam képviselni publicistaként is, nem sok sikerrel, végül bemenekültem egy keresztény gyülekezetbe. Úgy, hogy nagyon szigorú, egyházellenes, ateista neveltetést kaptam. De mindig volt valamilyen viszonyom a kereszténységgel, a gyerekkoromban is, csak akkor leordították a fejem, hogy nincs Isten és kész. Én viszont a fiamat megkereszteltettem, és fél évvel ezelőtt írtam annak az erdélyi püspöknek, aki keresztelte a fiamat, hogy szeretnék beszélgetni valakivel. Akkor ő összekötött egy magyar unitárius lelkésszel. És annyira mélyen sikerült elbeszélgetnünk, hogy végül csatlakoztam a gyülekezethez. Ebben a gyülekezetben a politikai feszültségeket úgy kezelik, hogy más dolgokat fontosabbá tesznek. Mindenki szavaz, ahogy akar, de fontosabb, hogy egy közösség vagyunk, és mint a közösség tagjai viszonyulunk egymáshoz. Nekem tehát azok is honfitársaim, akik a Fideszre szavaznak, noha én nem szavazok rájuk és ebből sohasem csináltam titkot.
Infó
Babarczy Eszter: Apám meghal. Jelenkor Kiadó, 2025
Akkor viszont ön a hatalom gyakorlói körében egyértelműen ellenségnek tekinthető.
Igen, de én az ő szavazóikat nem tekintem az ellenségeimnek. Azt a nyelvet, amit a Fidesz, illetve a másik oldal is időnként használ, mélyen elítélem. De a Fidesz szavazóit nem ítélem el, hanem honfitársaimnak tekintem őket. Apám nem tekintette embernek azt, aki politikailag vele nem egy oldalon állt. Semennyire nem fogadta el, nem hallgatta meg, nem volt kíváncsi rá. Én az erre formálódó reakcióként lettem olyan, amilyen lettem, mert nagyon nem értettem egyet ezzel. Úgy láttam, hogy ez gyűlölethez, ellenségeskedéshez, az ország és a kulturális intézményrendszer felosztásához, a kultúra átpolitizálásához vezet. Pontosan oda, ahol most tartunk.
A színházban is egyre nyíltabb politikai üzeneteket helyeznek el.
Az, hogy meg akarjuk ölni egymást és ezen az alapon kétfelé osztottuk az intézményeinket, valóban nagyon súlyos probléma. Társadalomtudósként és filozófusként is nagyon veszélyesnek tartom a polarizáltságot, mert erősen rombolja a társadalmi bizalmat, ami nélkül nincs sikeres ország.
NÉVJEGY
Babarczy Eszter eszmetörténész, író az ELTE és a New York University bölcsészkarán végzett, kommunikáció-tudományból doktorált a PTE-n, jelenleg a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem filozófiatanára. Publicistaként a kilencvenes évek második felében, íróként 2006-ban mutatkozott be, első kötete, a Mérgezett nő 2019-ben jelent meg a Jelenkornál. Az Apám meghal a harmadik szépirodalmi kötete.
Nemrég rendezték meg A Pál utcai fiúk ötszázadik előadását a Vígszínházban. Ott a tapsrendben a színház igazgatója Rudolf Péter arról beszélt, hogy Molnár számára azt üzeni, hogy az ellenfelet is lehet partnernek nézni és a harcban is szükségesek gesztusok egymás iránt. Lát arra reményt, hogy nem durvul tovább ez a választási kampány?
A közeljövőre nézve sok reményt nem látok. Azt gondolom, hogy durvulni fog tovább a kampány és mocsok fog ömleni a médiából. De az nagyon fontos, hogy ehhez mi miként állunk hozzá lelkileg, vagyis tudatosítanunk kellene magunkban, hogy nem akarjuk ezt. Ha sokan nem akarjuk, akkor végső soron mi vagyunk a szavazók. Hozzánk szól ez a kampány. Hosszabb távon tudunk ezen változtatni. Most a világon mindenhol nagyon durvák a kampányok, mert a közösségi média ezt hozza elő az emberekből. Ha valaki megosztóbb vagy keményebb hangot üt meg, arra kattintanak. Azt sem tartom kizártnak, hogy szabályozni kellene a közösségi médiát, mert annyira fontos lenne, hogy visszanyerjük a civilizált nyelvet magunknak. Ne azért ne találkozzunk a rokonainkkal, mert ők máshova szavaznak.
Ha belenyúlunk, az nem cenzúra?
Az se lehet mondani, hogy irtsuk ki a cigányokat. Ez egy helyes cenzúra. A cenzúrára időnként szükség lehet. Van, amit nem lehet mondani, mert közvetlenül fenyegeti valakinek a testi épségét. De ha valakinek a mentális épségét fenyegeti ez a gyűlöletcunami, amelyben élünk, ez is kellő indok arra, hogy szabályozzuk. Szerintem bármi lesz is a választás eredménye, rajtunk is múlik, hogy milyen irányba tolódik el a közbeszéd. Mindenki egyénileg eldönti és ezt a tudást kell közössé tennünk. Iszonyúan ki vagyunk éhezve a gyengédségre, a kedvességre, egyszerűen csak fel kellene hangosítani. A sajtónak lenne a feladata, hogy felhangosítsa ezt a kiéhezettségünket arra, hogy békében éljünk egymással.
És ha Nagy Ferót hangosítjuk fel?
Az hiba. Nagy Feró része a problémának, de nem része a megoldásnak. Avval tudunk valamennyire ellene menni a gyűlölethullámnak, ha megírjuk például azt, ami az 500. A Pál utcai fiúk előadásán történt a Vígben.
