Nagy várakozással tekintettem hát a 2025-ös esztendő elé, mikor is a Dél-afrikai Köztársaság a fekete kontinens történetében először átvette a világ húsz vezető gazdaságát tömörítő G20-csoport soros elnökségét. Immár munkám révén, mondhatni érett fejjel tértem vissza tinédzser korom egyik emlékezetes állomáshelyére, és a hivatalos kötöttségeket letudva, elzarándokoltam e különös ország két átellenes sarkába: Durbantól Fokvárosig.
Dél-Afrikát szokás Desmond Tutu érsek szavaival élve „szivárványnemzetnek” nevezni, és ez nem csak sokszínű lobogójában nyilvánul meg. Jó és rossz értelemben is vegyes ország ez, ahol a nyelvek és népcsoportok, a különböző kultúrák, szokások és a szabálykövetési hajlandóság mértéke, az idill és a disztópia váltogatják egymást. A tárgyalások egyik szünetében például elvittem diplomatatársaimat egy állatmentő központba, amely olyan gepárdokra szakosodott, amelyek az orvvadászat, a csapdaállítás, avagy a névleges természetvédelmi területeken burjánzó „informális települések” miatt kiszorultak az élőhelyükről. Az állomást európai gyökerű helyiek működtetik, takaros holland stílusú családi házas, falak és biztonsági őrök által védett lakónegyedben. Erről a környékről a csodás fokvárosi Kirstenbosch botanikus kertbe soksávos autópálya vezetett, kígyózó ösvényként átszelve a beláthatatlan nyomortelepeket. Elvétve láttunk ugyan gyalogos hidakat, illetve a rendőri kísérettel bemerészkedő mentőknek, tűzoltóknak szabadon hagyott bejáratokat a palánkokon, de megesett az is, hogy az úton egy sikertelen átkelés nyomán letakart holttest okozott torlódást.
Két évtizeddel korábbi ottlétem óta a leszakadt vidéki végeknek a jelek szerint nem sikerült felzárkózniuk, így az apartheid rendszer 1994-es megszűnését követően folyamatosan áramlanak a távolabbi régiók lakosai a nagyvárosok perifériáin rögtönzött hullámpala-gettókba. A kevés munkahelyért és a bőséges, de hatékonytalanul kezelt erőforrásokért sokan kénytelenek versengeni, ami sokszor a modern államalapítás előtt már fennálló etnikai törésvonalak mentén jelentkezik, egymás ellen hangolva a zulu, tswana, xhosza és számos más törzs tagjait. A helyi politikai elit ezt a puskaporos hordót azzal próbálja megóvni a robbanástól, hogy közösen hibáztatható ellenség(kép)et keres. Az országot kormányzó Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) a bűnbakot hol az évszázadok óta helyben élő fehér és „színes bőrű” (kínai, indiai, maláj, arab) kisebbségekben, hol az utóbbi évtizedekben tömegesen bevándorló zimbabwei, mozambiki, lesothói vendégmunkásokban véli megtalálni.
Dél-Afrika természeti szépséggel és nyersanyagkincsekkel igen bőségesen megáldott föld, itt összpontosul például a bolygó virágfajainak csaknem ötöde. Nemzetközi összehasonlításban az afrikai kontinens legnagyobb gazdasága és vezető exportőre, a lakosság mindennapi életét azonban nagyban beárnyékolják a 90-es évek rendszerváltásának megoldatlan problémái. Az egykori elnök, Thabo Mbeki által az ezredfordulón vizionált „fekete burzsoázia” és az állampártként működő ANC körül felépített „patrióta kapitalista osztály” fellegvárakban él, míg az ország nagy részén rendszeresek az áramkimaradások, az extrém bűnözés, a nők és kislányok elleni erőszak, a kábítószerekbe, alkoholizmusba menekülő férfiak jelenléte. Ottlétem alatt olvastam a helyi sajtóban, hogy a gyermekek kétharmada édesapa nélkül nő fel, miközben az állam politikáját hivatalosan a „Black Economic Empowerment” (a feketék gazdasági pozícióinak megerősítése) elve vezérli, amely óriási pénzeket emészt fel és gyakorlatilag minden folyamatba beleárazza a kormányközeli holdudvar díjazását. (A hazai állapotokkal vélelmezhető bármilyen párhuzam a véletlen műve.)
Különös ebben a közegben a dél-afrikai fehér lakosság helyzete, főleg az évszázadok folyamán helyben kialakult, „afrikaans” nyelvet beszélő búrok (holland telepesek leszármazottai) társadalmi szerepe. A közbiztonság összeomlása és az elvándorlás miatt arányuk folyamatosan csökken – míg 1980-ban még a népesség 20 százalékát tették ki, ez mára 8 százalék körülire esett vissza. Mégis, a mai napig 4 milliónyira becsülik lélekszámukat, és sok „afrikaner” ragaszkodik az ősei által megművelt földekhez, a búr alapító atyák által felépített városokhoz, műemlékekhez. A nemzetközi piacokon is versenyképes mezőgazdaság, különösképp a bortermelés jelentős részét fehér gazdálkodók kezelik, és politikai téren is új, időnként meglepő szövetségesekre találnak.
A középosztályba felemelkedett fekete és „színes” lakosság egy része ugyanis a legutóbbi választásokon, fiskális megfontolások mentén átszavazott a hagyományosan fehér pártnak tartott Demokratikus Akció (DA) listájára, amely zászlajára tűzte a korrupció elleni harcot. Ezzel megtörték az ANC három évtizedes egyeduralmát és a koalíciós kormányban a DA állíthatta ki az ország agrárminiszerét – egy fehér mezőgazdász személyében. Erről is beszélgettem többek között egy népes afrikaner társasággal, akik Cecil Rhodes (nem mellesleg brit) gyarmati emlékművénél vettek részt egy esküvői fotózáson – egy fekete baráti párral együtt, akik önfeledten pózoltak a birodalmi oroszlánokkal és európai felfedezők heroikus lovasszobrával. A bőrszínek ellentéteit tehát részben felváltotta az osztályok közötti feszültség, a párhuzamos gazdasági valóságok új apartheidje.
Ugyanakkor a G20-csoport elnökségének évében Dél-Afrika sok szempontból reményteljesen tekint a jövőbe. A nemzetközi kapcsolataiban gyakorta Afrika szószólójaként fellépő ország komoly fegyverexportőr (többek között hazánkba is szállít), régiójában jelentős gazdasági befolyással rendelkezik (Lesotho, Namíbia és Szváziföld a valutájukat is a dél-afrikai randhoz kötik), űrprogramot tart fenn, sőt a hidegháború alatt még atomfegyvereket is fejlesztett.
Mindebből azonban az átlagpolgár keveset érzékel. Hout Bay kikötőjében sétálva szóba elegyedtem egy hajléktalan házaspárral. Deborah és Trevor, akik történetesen fehérek, egy viharban vesztették el a lakóhajójukat, melynek árbóca azóta is kikandikál az egyik móló mögül. Biztosításuk sajnos nem volt, azóta egy ismerősük halászhajójának kabinjában húzzák meg magukat. Nincs hová menniük, miután a gazdasági válságban mindketten elvesztették munkájukat, gyermekük pedig nem született. Mikor érdeklődtem, nem igényelhetnek-e valamilyen szociális segélyt, Trevor csak ennyit felelt: „Ugyan már, ránk az államnak nincs pénze…”
