A Trafóban a "fókusz" második hétvégéjének két legfontosabb pontjait – Arkadi Zaides The Cloud (A Felhő) című előadását és a Hollow kollektíva Baby című alkotását látogattuk meg.
Arkadi Zaides – belarusz származású, Izraelben nevelkedett koreográfus – az utóbbi évtized egyik legmarkánsabb alakja a dokumentarista tánc területén. Műfaja, a “dokumentumkoreográfia”, egyszerre kutatás és tanúságtétel, amely archívumokból, tanúvallomásokból és az algoritmusból épít testet a történelemnek. A The Cloud az ő személyes emlékéből indul: Gomelben, alig száznegyven kilométerre Csernobiltól nőtt fel. Hét éves volt, amikor a radioaktív felhő átvonult a térség fölött.
Most, negyven évvel később, a felhő új formát ölt – bitekben, adatfolyamokban, a virtuális terében és a Trafó nagyszínpadán.
Az üres tér közepén ülő Zaides egy tabletből olvassa fel szövegét – emlékeket, történelmi adatokat, idézeteket, miközben két hatalmas vetítőfelület élőben jegyzi le beszédét a mesterséges intelligencia segítségével. A gép olykor hibázik – a tévedések, és torzítások pedig fokozatosan szétforgácsolják a jelentést. Kapcsolatok, képek és hangok generálódnak a nyersanyagból, ám a valóság vérző-lélegző rétege valahogy fennakad a szitán. Így egy olyan digitális tartalom képződik, amelyben a történelem mint egy videojáték ingereivel próbálja a megjelenést illető döntéseket befolyásolni.
Az előadás második részének fizikai terében egy táncos, Misha Demoustier jelenik meg abban a védőruhában, melyet az atomkatasztrófa “biorobotjai” – vagyis a halálra ítélt munkás gárda – kaptak a sugárzás ellen, mozdulatai mégis a sugárfertőzött test utolsó, harmonizált reflexei. Így válik Zaides munkája a láthatatlan hatalmak – sugárzás, adatáramlás, algoritmikus döntés – ránk gyakorolt hatásainak élő érzéki kísérletévé.
A performansz a dezinformációra, a technológiai torzításra és a kollektív felejtésre is egyszerre reagál, ám a hangsúly a konkrét mondanivaló helyett inkább arra kerül, hogy a néző testileg is átélje az instabilitást.
A Mesterséges valóságok utolsó estéjére a Hollow kollektíva pedig meghozta a pillanatot “amikor a hőmérséklet olyan magasra szökik, hogy le kell vedlenünk a bőrünket” – vagyis a Baby című előadásukkal roppant masszává olvasztották az értelmet, az adatot, a mesterségest, a testet, a vágyainkat … a tulajdonképpen mindent, hogy aztán újjászülethessenek – és velük együtt a közönség is.
A kollektíva – Szeri Viktor, Páll Tamás és Muskovics Gyula – hét éve dolgozik azon, hogy lebontsa a valóság és a virtuális közti falakat. Performanszaik a queer klubkultúra, a videojáték-esztétika, a hálózati mitológiák és a kortárs rítusok határmezsgyéjén születnek. A Baby ezeknek az élő laboratóriumoknak a folytatása: egy önreflexív születésnapi szertartás, ahol a kollektíva “gyermeke”, egy mesterséges entitás – Baby – vezeti a nézőt a nagyteremben, ahol a Hollow-nak Phoenix-ként kell hamuvá mállania, majd újraformálódnia. “A sötét szoba mindig a valamivé válás helye” – áll a falon a felirat, melyben a sötét szoba nemcsak tér, hanem az MI fekete doboz koncepciójának metaforája is – a zárt, titkos rendszeré, amelyben az információ átalakul valami mássá tőlünk teljesen idegen folyamatok következtében.
A közönség nem ül, hanem bolyong. Nincs színpad, csak az óriási sötét tér, melyben elektromos zúgás rezegteti a sejtjeinket. A performansz szereplői egy zöldre mázolt alak, egy spanyolgalléros cyberbohóc-szerű DJ, ápolónő-iker hostessek, egy maciszerű démon, Instagram-filterezett Quasimodo és a láncra kötözött bőrmaszkos „bika”, akinek testét a hanghullámok rángatják. A lánc a rezgéssel együtt feszül, míg végül a figura egy dominától egy elérhetetlen tortaszeletet kap – a vágy, a jutalom és az elérhetetlenség abszurd, szado-meditatív képeként.
Minden elem egyetlen érzéki túlterheléssé áll össze, majd innen lép színre a lázálomból születő Baby, akinek hangja az egész teret uralja. Narrációja hipnotikus, nyelve az online tudat poszthumán költészete. A közönséget tapssal, légzésgyakorlattal és zöld takonyaszerű italokkal avatja be a rítusba – több-kevesebb sikerrel.
A performansz szó szerint testivé válik amikor a szülinpra megérkezik a torta, melyet egy karddal, később húsbárddal szeletelnek fel nekünk – amit pedig megeszünk "nem vész el csak átalakul".
Átalakul a Hollow, átalakul a világ, átalakulunk mi is ebben a Berlin ultravad klubjait idéző meta-atmoszférában. A groteszk, humoros, cyber-gótikus vizualitással megkent poszthumán teremtéstörténetből pedig ugyanazt a felfokozott bizonytalan kíváncsiságot vihetjük haza, mint Arkadi Zaides Felhőjéből – egészen megrendülve.
