Általában három kivetnivaló van a Fidesz-kormány támogatáspolitikájában (eltekintve az ezekből következő háromezerre): 1. ha Orbánék adnak, akkor elvárnak érte valamit, 2. ezért aztán előszeretettel adnak annak, aki hajlandó visszajuttatni ezt-azt (százalékot, szavazatot, utcai harcosságot), és szintén emiatt nem szívesen vagy sehogy nem adnak annak, aki nem hódol be földig (digitális polgárok, szevasztok!). Harmadrészt pedig úgy adnak, mintha a sajátjukból adnának. Minden forint mellé képesek odatámasztani egy halovány képességű, ám annál erőszakosabb kiborgot (ennek a faszobra M. Tamás kommunikációs igazgató), aki éjt-nappallá téve képes kampányolni asszonykórus-hallgatás és pörköltözés eszközével bármely napszakban néhány leeső voksért cserébe.
Ezért szisszentünk föl, amikor értesültünk a félmilliárd forint keretösszegű Kárpát-medencei vallásos könnyűzenei pályázatról, vagyis a „dicsőítés missziójáról”, amelyben Soltész Miklós államtitkár szerint „mindenkinek megvan a maga szerepe és felelőssége és feladata.” A feladatra volnának ötleteink, ha egyszer a pénzosztás időpontja 2026 februárja. És ha valakit mélyen megrázna, miért köszörüljük a nyelvünket egy pályázaton, ahol (jó esetben) közösségépítő és hiterősítő céllal énekelnek a templomokban, annak hadd idézzük Soltész brigadéros szavait 2022-ből: „az apró klánok és az apró klónok itt vannak közöttünk”. Mondta ezt a jómadár a héhalmi oltárnál a választások előtt, amikor a Fidesz-KDNP teleplakátolt mindent mini-Ferivel. A haszontalan „dicsőítés” mellett mennyi ételre futotta volna a gyermekotthonokba például.
A folytatólagos kormányzati dicstelenségről és a dicsőítés megtagadásának kívánatos közegéről Arany sorai jutnak eszünkbe: „Neved ki diccsel ejtené Nem él oly welszi bárd.” És Peter Weiss is beugrik: Eljő az idő...