Távozott a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ éléről; Orbán Viktor mondatait ezentúl kulturális nemzetépítésért felelős miniszterelnöki biztosként fogja visszhangozni Demeter Szilárd. Az Index oldalain az egyik héten civilizációs válságot hirdet, a másikon arról beszél, szakemberek kellenek múzeumigazgatónak.
Vajon ő annak tartja magát?
A „Vitairat a kulturális nemzetépítésről” valójában intellektuális alibi Demeter „nemzetépítő” küldetésére: Európa hanyatlik, mi viszont magyar ethoszt építünk, algoritmusokkal, hitvallással, nemzeti felhővel és digitális szuverenitással. Demeter dolgozatában Orbán tusványosi gondolatai köszönnek vissza – Európa válsága, a keresztény alapzat, a külön magyar út. A szöveg komolyan veszi magát, a hangja magasztos. Aki nem figyel, azt hihetné, most írják a magyar kultúra új alkotmányát. Aki viszont figyel, az hallja mögötte a politikai visszhangot: ez nem vitairat, hanem díszmagyarrá stilizált pártprogram.
A szövegben nincs új elem, csupán a kulturális politikai centralizációt legitimálja azzal, hogy „Európa beteg, mi gyógyítjuk”. Retorikailag elhatárolódik a politikától, miközben totális politikai-kulturális keretként definiálja a nemzeti életet. Kulcsmondata: „A cselekvési terv irányát kijelölte Orbán Viktor miniszterelnök úr Tusványoson.” Ennél őszintébb mondat nem is kell. Ez nem javaslat a közös gondolkodásra, hanem lábjegyzet a főnök beszédéhez. A nagyívű „kulturális nemzetépítés” nem más, mint system update a NER ideológiai szoftveréhez.
Ironikus módon a szöveg sokat beszél „intellektuális önrendelkezésről” és arról, hogy „mi nevezzük el a világot”, de közben pontosan megmutatja, valójában ki nevezi el a dolgokat. Amikor minden egyetlen „nemzeti ökoszisztémába” szerveződik, és az irányt Tusványoson jelölik ki, akkor a kulturális nemzetépítés nem tágas horizont, hanem központi vezérlőpult.
És akkor jön az interjú. Ott már nincsenek nagyívű mondatok, csak üres kasszák. Demeter hirtelen nem civilizációkat ment, hanem költségvetést. A múzeumok szerinte „katasztrofálisan alulfinanszírozottak” – ez tény –, a vezetők „kakasok a szemétdombon”, a rendszer „szétaprózott”, és a Széchényi Könyvtárban csótányok szaporodtak el.
A kép önmagáért beszél: a magyar írott kultúra templomában nem az olvasók száma nőtt, hanem a rovaroké.
Ez a rendszer diagnózisa: miközben a kormányzat „nemzeti ökoszisztémát” épít, az alapintézmények a túlélés üzemmódjában vegetálnak.
Demeter egyszerre akar lenni filozófus és logisztikus, reformátor és rendszergazda. A baj csak az, hogy az alap porlik. Hiába beszél „szellemi szuverenitásról”, ha a múzeumok épp a központosítástól szenvednek. Hiába álmodik nemzeti adatfelhőt, ha közben a könyvtárban az élőlények más típusú hálózatot építenek. És hiába hirdet „intellektuális önrendelkezést”, ha a múzeumigazgatókat lekezelően szemétdombon kapirgáló kakasoknak nevezi.
A vitairat a jövőt festi narancssárgára, az interjúban már a jelen szól vissza. Tizenöt év alatt csak ennyire volt képes a NER.