Napok óta olvasom a Trump–Orbán-féle csúcstalálkozó elemzéseit a lelkendezőktől a higgadtakig, a fanyalgóktól azokig, akik szerint történelmet írtak a washingtoni események. Szeretnék hinni az utóbbiaknak, ám én akkor is csak azt látom, hogy a világ vezető hatalmának despotája találkozott az egyik legkisebb despotával, és eljátszották a maguk hoci-nesze játékait. Miközben az egyik narcisztikus megadta a másik narcisztikusnak azt, amit kell: körbedicsérték egymást, hízelegtek. Persze nem ugyanolyan mértékben, a kisebbnek láthatóan többet kellett tepernie a maga elismeréséért, de megérte, neki legalábbis biztosan, igaz, hogy ennek érdekében annyi pénzt kellett beígérnie, amennyit felfogni sem tudunk. Kell az endorfin, mert a saját népünk már csak részlegesen rajong értük, ám azok egyre fanatikusabban.
Azért nem tudom a helyén kezelni a találkozó hozadékait, mert már egyik despotáról sem hiszem el, hogy amit tesznek, az nem a puszta önfényezésükért van, ahogy az önkényuraknál ez már alapkövetelmény, hanem azokért, akiket elvileg képviselnek. Olyan magas szintre jutottak a saját egojuk dédelgetésében, hogy egyszerűen már nem jut sem idő, sem energia másra. Mert egy pillanatig se képzeljük, hogy például Trumpot annyira motiválná a béketeremtés, ha nem lógna folyton az orra előtt csaliként (ahogy az agárok előtt a versenyeken a nyúl) a Nobel-békedíj ígérete. Szerencsére ő is annyira fogja elérni, ahogy a kutyák a műnyulat. Orbánnak pedig semmi sem drága azért, hogy eredményeknek látszó alkukat csikarjon ki, hiszen egyre inkább úgy tűnik, hogy külföldi színpadon kell megnyernie a belföldi választásokat. Ott, ahol a választói zöme nem nagyon igazodik el, viszont értékeli a nagy gesztusokat, a túljátszott szerepeket.
Hiszen már rég nem a valóságérzékelésről, az időben közzétett programpontokról, a megvalósítható elképzelésekről szól a véget nem érő kampány, hanem olykor a mesterséges intelligencia által (is) kozmetikázott látszatokról, mert azokat még tudják uralni. Azok köré még felépíthető egy győztesnek tűnő narratíva. Ezért is szeretnék elérni, hogy mi, választók is inkább erről vitázzunk, mintsem arról, amit nap mint nap tapasztalunk. Washington kiváló helyszín és ürügy erre, miként Ukrajna is, hiszen így megint ki lehet szervezni a sehová sem vezető civakodásokat békéről, háborúról, orosz olajról, rezsicsökkentésről, amely fogalmak már kellőképpen kiüresedtek ahhoz, hogy pótolják a valódi, érveket felsorakoztató beszédet, és elárasszák a nyilvánosságot. Itt már csak azok a fogalmak számítanak, amelyek indulatokat képesek kelteni. Minél nagyobbakat, annál jobb.
Szeretnék már ott lenni, hogy történelemkönyvekben, az aktuálpolitika súlyaitól megszabadult tudósok összefoglalóit olvasom hátradőlve, akik számtalan dokumentumot átnyálazva jutottak el a valódi összefüggésekig, a kirakatot meghatározó történések leírásáig. Azt hiszem, erre már csak a kisfiamnak lesz lehetősége, és nagyon drukkolok, hogy akkorra egyetlen közterület se viselje majd Orbán vagy Trump nevét.