A játék nem a komolyság ellentéte, hanem annak az alapja. Ez a gondolat áll Huizinga Homo ludens (Játékos ember) című alapművének középpontjában, amely szerint a kultúra a játékban és játékként bontakozik ki. A játék nem a valóság tagadása, hanem a valóság a világ megismerésének és feldolgozásának és a kreatív megközelítésének az egyik nagyon fontos módja. De mit is jelent ez a hétköznapi életben?
Manapság nagyon gyermekközpontú társadalmat élünk és, hála Istennek nagyon sok fejlesztés, terápia és egyéb lehetőségek állnak a gyermekek rendelkezésére, hogy felnőtt korban egészségesebb mentális tudattal kapcsolódjanak bele a nagyvilágba. De ahogy elérik a felnőttkort már megszűnnek ezek a támogató fejlesztések és a nagybetűs életben már úgy kell mindenkinek megállnia a helyét, hogy ezt a szemléletet nélkülözi.
Nekünk felnőtteknek is kell a játék és egyáltalán nem ördögtől való az efféle kikapcsolódás, persze mértékkel. Elméletem szerint a ahogy játszunk úgy éljük az életünket. Tehát a játékstílusunk, megoldásaink, lépéseink az életben való helyzetet megoldásokat is tükrözik vagy a játékból tanulhatunk olyan megoldási stratégiákat amik az éles stresszhelyzetben nem jutnának az eszünkbe. A Manófalva lerombolása pont ezt tükrözi, a szigorú életszabályokhoz való ragaszkodást, minden játékosságot kizárva.
Mert egy probléma, vagy legalább is ami a rombolóknak annak tűnt, hogy lassítani vagy megállni kellett a bringaúton vagy a túl sok látogatót elviselni az otthon környezetében, nehéz helyzet volt. De a megoldás semmiképpen sem a rombolás lett volna.
Kánya Tamás land art művész madaraknak és mókusoknak épített, de az emberek , különösen a gyermekek, számára is mesevilágot teremtő Manófalvája a játékos szellemnek volt a kézzelfogható megtestesülése. Egy szabad, önzetlen alkotás, amely a természetben teremtett időleges, elhatárolt rendet, békét és varázslatot.
Manófalva vandál módon történő lerombolása nem csupán anyagi kár, és nem is egy „ártatlan” rongálás. Ahogy a közösség is megfogalmazta: „Nem a kéreg, nem a fa, nem az uszadék pusztult el, hanem valami sokkal fontosabb. A közösség érzése, a tisztelet, a józan ész.”
Ez az aktus a játék szelleme ellen irányuló rombolás szimbolikus megnyilvánulása volt. A kreatív világ és a kreativitás tagadása, a „mintha-világ” lerombolása ilyen módon valósággá vált. A „mintha- világ” fontos eleme kellene legyen az életünknek, a gondolatainknak. Ez a világ lehetővé teszi a szellemi kísérletezést, a kreativitást és az elszakadást a közvetlen életszükségletektől. Ahogy Hankiss Elemér is megfogalmazza, „a játékban nem ismerek tréfát”, mert a játék rendkívül komoly, fegyelmet, áhítatot, odafigyelést és reményt követel meg – olyan erényeket, amelyekre a felnőtt létben is szükségünk van. Hankiss Elemér egy másik, mélyebb réteget is hozzátesz: a játék legfőbb funkciója az lehet, hogy megvéd minket az élet „idegen országának” veszélyeivel és önnön félelmeinkkel szemben.
Amikor belépünk a játék világába, például a szabályjátékokkal önként korlátozzuk a szabadságunkat, hogy végül több szabadságot nyerjünk általa. Ez a „több szabadság” a kreatív problémamegoldás, az új nézőpontok megtalálása és a lelki rugalmasság képessége.
