Egy nappal azután, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 42. évfordulója alkalmából a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága, a forradalmi munkás-paraszt kormány és a Hazafias Népfront Országos Tanácsa koszorúzási ünnepséget rendezett a budapesti Szabadság téri szovjet hősi emlékműnél, ahol megjelent Kádár János, az MSZMP első titkára is, az NSZK együttese vendégszerepelt – a szövetségi köztársaság történetében először – a Népstadionban.
Két merőben különböző nap volt 1959. november 7. meg 8., és mondani sem kell: az utóbbit várták összehasonlíthatatlanul többen annak ellenére is, hogy a vasárnapi mérkőzést megelőző pénteken – a korabeli leírás szerint – „beborult az ég, felhőkbe burkolózott a város, szinte megszakítás nélkül esett az eső”. A Népstadion pázsitját a MÁV-tól kölcsönkért vízhatlan ponyvával takarták le, hogy megkíméljék a nagy mennyiségű csapadéktól, az érdeklődést azonban a cudar idő sem csökkentette, 89 800 magyar szurkoló tekintette kincsnek a jegyét. (A további 1500 tikettet a nyugatnémet drukkerek kapták.)
Vidéken sok helyütt morogtak, Észak-Magyarországon például erősen nehezményezték, hogy Borsod megye és Miskolc város sporttanácsa mindössze 400 belépőt oszthatott szét.
A Népstadionból kiszorulók túlnyomó többsége a rádióközvetítést hallgatta, mert a mérkőzést ugyan a televízió is egyenesben adta, de 1959-ben csak 34 395 tévé-előfizetést regisztráltak Magyarországon. A meccset külföldre is sugározták: az NSZK-n kívül Angliában, Csehszlovákiában, Dániában, Franciaországban, az NDK-ban, Olaszországban, Svájcban, Svédországban és Jugoszláviában közvetítették élőben – délután fél kettőtől. (A mérkőzést annak ellenére is napközben rendezték, hogy két hónappal korábban, a Honvéd–MTK Közép-európai Kupa-döntőn felavatták a Népstadion világító-berendezését.)
Itthon sokan az 1954-es vb-döntő budapesti visszavágójának tekintették a meccset, noha a berni csoda résztvevői közül már csak Grosics Gyula, Bozsik József, illetve Helmut Rahn, a svájci csúcstalálkozó (2:3) kétgólos főhőse lépett pályára. A magyar csapat – a tatabányai Grosics kapuson kívül – „Budapest-válogatott” volt, hiszen mezőnyjátékosai a következő klubokból kerültek ki: Sipos Ferenc, Sándor Károly, Szimcsák István (mind MTK), Kotász Antal, Tichy Lajos, majd csereként Bozsik (mind Honvéd), Mátrai Sándor, Albert Flórián (mindkettő FTC), Sárosi László, Bundzsák Dezső (mindkettő Vasas), Göröcs János (Újpest).
Közülük a Labdarúgás című szaklapban csak Grosics, Sipos, Sándor és Tichy vezette 1959 őszének posztonkénti ranglistáját, igaz, Grosics az abszolút sorrendben is első volt 8,15-ös átlagosztályzatával. Mögötte így sorakoztak a Top Ten tagjai: 2-4. Berendy Pál (Vasas), Portörő Gábor (Szeged), Sipos 7,53, 5. Paulás Tibor (Diósgyőr) 7,46, 6. Török Gábor (Újpest) 7,41, 7. Kleibán Tibor (Csepel) 7,40, 8. Várhidi Pál (Újpest) 7,33, 9-10. Nagy István (MTK), Szojka Ferenc (Salgótarján) 7,30.
A nyugatnémet válogatott tagjait kilenc klub delegálta, csak a Westfalia Herne és a Köln csapatát képviselte két-két játékos (Hans Tilkowski és Helmut Benthaus, illetve Georg Stollenwerk és Rahn.) A többiek „egykék” voltak: Herbert Erhardt a Fürth-ből, Erich Juskowiak a Fortuna Düsseldorfból, Horst Szymaniak a Karlsruhéból, Alfred Schmidt a Borussia Dortmundból, Uwe Seeler a Hamburgból, Albert Brülls a Mönchengladbachból, Gerhard Siedl a Bayern Münchenből.
A várakozást még inkább fokozta, hogy előző két mérkőzésén az NSZK együttese „11:0-t” produkált (Svájc 4:0, Hollandia 7:0), míg a magyar válogatott „12:2-t” ért el (Jugoszlávia 4:2, Svájc 8:0; Belgrádban Albert mesterhármast jegyzett, majd Tichy négy góllal szomorította el René Schneidert, a genfi Servette kapusát). A Kicker sportmagazin azt jelentette az alpesiek budapesti legázolásról: „Magyarország válogatottja soha nem volt erősebb.”
Az újabb meccsre a stadionba érkező tömeget 400 jegyszedő, 320 büfé, 130 totó-, valamint 40-40 dohány- és lapárus szolgálta ki, a szünetben megtartott totótombolán pedig Panni robogót, női és férfi kerékpárt, továbbá Munkácsy televíziót lehetett nyerni. (A tévét Székesfehérváron még nem a Videoton, hanem elődje, a Vadásztölténygyár – VT – gyártotta.)
A Népstadionban színes élő adás volt, főszerepben a magyar csapattal, amely a második félidő elején már 3:0-ra vezetett. Az elsőt Tichy, a harmadikat Sándor lőtte. Mindkettő átszellemítette a közönséget (miként a Gonda, Kőszegi, Újfalussy trió a zuglói Rózsakertben, amelyről a reklám azt tudatta: „Késő ősz van, de nálunk virágzik a jókedv”), ám a Népstadion mesterművét Albert szabta remekbe. A második gólt így jelenítette meg a Népszabadságban a nagy tekintélyű Lukács László:
„Albert szinte kényelmesen sétál a pálya közepén, de amikor hozzá kerül a labda, s látja, hogy nincs mellette egyetlen társa sem, hirtelen nekiiramodik, tör a kapu felé, szinte kontúrjai vannak, amint jobbra-balra hajlékonyan imbolyog, miközben a lába mágnesként vonzza magához a labdát, s az őt szerelni igyekvő játékosok egymás után dőlnek ki mellőle. Most is – a kapussal együtt – hat nyugatnémet labdarúgót csapott be, az egész védelem igyekezett ártalmatlanná tenni, de hiába, a labda a hálóba került.”
Tichy tizenegyesével tíz perccel a befejezés előtt 4:1 állt az eredményjelző táblákon, majd a hajrában a nyugatnémetek felzárkóztak. Sándor „Csikar” morgott: „6:2 helyett lett 4:3 az eredmény.”
A Münchner Merkur tudósítója sem látta másként: „Háromgólos vereséget érdemeltünk volna” – írta. A Frankfurter Allgemeine Zeitung felidézte: „Labdarúgó-válogatottunk 4:0-ra győzött Svájc csapata ellen. Az alpesi együttest a magyarok 8:0-ra verték. Ez a négygólos különbség most is megmutatkozott.” A Kicker sportmagazin ugyancsak meghajolt honfitársaink előtt: „Mint 1952 óta mindig, ismét meg kell állapítani a magyar futball hatalmas klasszisát.” Sepp Herberger, az NSZK szövetségi kapitánya pedig kijelentette „A győztes együttes eléri az 1954-es világbajnokságon ezüstérmes magyar csapat tudását.”
A bécsi Welt am Montag szintén áradozott: „Magyarország csapata úgy rohamozott, mint legjobb napjaiban. A négy magyar gól megközelítően sem érzékelteti, milyen ellenállhatatlan volt a hazai csatársor.” A Képes Sport a jók közül is kiemelte a legjobbakat: „A Bundzsák, Kotász fedezetpár játéka valósággal lenyűgözte a közönséget. Technikai bravúrjaikat szellemes ötleteikkel fűszerezték, váratlan húzásaikkal valósággal szétzilálták az ellenfél sorait, ők a győzelem fő részesei, még akkor is, ha a kapott gólokban is terheli őket némi »bűnrészesség«”.
Boldogító volt az az 1959. novemberi vasárnap. De persze mindenki kapásból elcserélte volna az 1954. júliusi mámorért.
MAGYARORSZÁG–NSZK 4:3 (1:0)
Barátságos mérkőzés, 1959. november 8., Népstadion, 91 300 néző. Jv.: Saar (szovjet-észt).
Magyarország: Grosics – Mátrai, Sipos, Kotász, Sárosi – Bundzsák, Göröcs (Bozsik, 75. perc) – Sándor, Albert, Tichy, Szimcsák.
NSZK: Tilkowski – Stollenwerk, Erhardt, Juskowiak – Benthaus, Szymaniak – Rahn, Schmidt, Seeler, Brülls, Siedl.
Gól: Tichy (15. és 80., 11-esből), Albert (47.), Sándor (48.), Seeler (72. és 82.), Brülls (89.).
