Hogy a manóban van az, hogy két hasonló adottságú ország közül az egyikben van sajtkultúra, a másikban meg nincs? Őrjítő kérdés. Mert a Kárpát-medence tényleg tejjel-mézzel folyó Kánaán (lehetett volna), isteni ökológiai adottságokkal, más kérdés, hogy történeti földrajzi szempontból nagyon gáz hely, mert mindig itt ér véget a nagy keleti despóciák Európába szúrt rostruma (a hajóorrnak az ellenség meglékelésére használt bronzsarkantyúja) – hisz’ ma is épp’ ez történik: a töredékesen polgárosodott ország obligát inkompetens, enyveskezű kormányzata a keresztény-liberális Európát fikázza és az ország lélekvesztőjét a véreskezű orosz despócia süllyedő gályájához köti, és se enyveskezűéknél, se véreskezűéknél nincs elég erő a civil társadalomban, hogy a szolgaság helyett a szabadság világát hozzák létre a pusztán illetve a sztyeppén, errefelé ezért mindig győznek a hazudós vízágyús rohadékok.
Btw a lombardok először itt, Kárpátiában táboroztak le, csak volt köztük egy lángeszű látnok, Alboin király, aki a kinyírt gepida király koponyájából készített ivókupával koccintott felesége, a gepida Rosamunda egészségére, és aszonta, hogy gyerekek, húzzunk innen mindannyian a vasba, meg se álljunk a Pó-síkságig és inkább ott csináljuk meg Padániát, mint itt az Ugaron Pannóniát, mert itt mindig gyanús és veszélyes szomszédok kavarják a málnaszőrt, mint Piszkos Fred. És lőn, ők ma a világ 8. legnagyobb nemzetgazdasága, mink most épp az utsók vagyunk Európában.
Hajlamos vagyok azt gondolni, amint felszabadul egy tér, entitás, közösség, ország, akkor a szabadság terében virágzásnak indul, berobban a színek és a művészet, a játék és a kreativitás, az árnyalatok és a kreativitás forradalma. Jellemző, hogy a forradalmi robbanás zajlott le a borkultúrában és a gasztronómiában; borban-sörben-pálinkában az árnyalatok szédületes gazdagsága bontakozott ki a rendszerváltás óta. És az is jellemző, hogy most kezd földbe állni minden, hetente zárnak be az éttermek, tucatszám adják föl a borászok az alapanyag, az energiaárak, a rezsi, a közteher, a bürokrácia és a piaci koncentráció miatt, ismét elkezdtek sorvadni a kultúrának ezek a csodálatos, az élet szépségét kiszélesítő-mélyítő ágai, ahogy az ország ismét süllyed a kulába az aktuális enyveskezűek csapnivaló „kormányzása” mián.
Amikor a kaotikus, bukással és összeomlással fenyegető tohuvabohu okán a Szovjetunióban a húszas években a bevezették a NEP-et (Novaja Ekonomicseszkaja Polityika), azaz nyitottak egy kis rést a szabadságnak és a piaci versenynek, decentralizálva a vállalati gazdasági döntéseket és az agráriumban bevezetve a terményadót, persze nem jófejségből, hanem a komenizmus megmentése végett, őrülten berobbant a már a tízes évektől fejlődő szovjet avantgarde, mindmáig élő színes, előremutató teljesítményt produkálva. Ma is friss és élő Tatlin, Larionov, Majakovszkij, Kandinszkij, Malevics, El Liszickij, Dziga Vertov vagy Eisenstein teljesítménye, a világ ma jórészt úgy néz ki, ahogy ők látták. Ahogy Lenin meggebed és megint beköszönt tél és csend, és hó és halál meg a szocreál, sokan lelépnek, sokan meg úgy járnak, mint Majakovszkij. Egy hallgató kérdésére, mik voltak Majakovszkij elvtárs utolsó szavai, a jereváni rádió válasza: ne lőjetek, elvtársak.
Nálunk a sajtkultúra virágzása elindult a XVIII. században és nekilódult akkor, amikor minden nekilódult, azaz a kiegyezés alatt. Sokan gyártanak félkemény trappistát is, a népek mindmáig ezt a sajttípust azonosítják a magyar sajttal. A magyar trappistának vannak tűrhetőbb változatai és egészen tragikus, pusztán sós, ízetlen, a használt koton állagát és markáns ízeit idéző változatai – méltóan a jellemzően félproli keresleti piachoz.
A történelem viharai, a végén a téeszesítéssel, nem engedték organikusan kifejlődni a magyar sajtot, mely tehát az árnyalatokról és a színekről szól és polgárias, mert jellemzően kisüzemi, ezért csak a szabadság terében fejlődik igazán, így függ össze a sajt és a szabadság.
