Van egy kedves, szelíd hölgy, N., kilencven-valahány éves. Gyerekkori barátom édesanyja. Kisgyerekként túlélte a leningrádi blokádot. Amiket átélt a szabadlábon vállalt emberi történetek legborzalmasabbjai közé tartoznak. Vagy hetven éve hozzáment egy holokauszt túlélő orosz szakos magyar diákhoz, aki részképzésen volt a Szovjetunióban. (Fogalmam sincs, hogy a negyven év alatti olvasók értik-e ezeket a szavakat. Pár éve egy fiatal vezető politikus kissé zavartan mondta ki Oroszország nevét valami 1970-es évekbeli nemzetközi ügy kapcsán. Talán rémlett neki, hogy akkor másképp hívták... De hát olyan hosszú és bonyolult ez a történelem.)
N. Magyarországra kerülve orosz szakosokat tanított az egyetemen, minden nyarát a Szovjetunióban töltötte. Fiával azóta is oroszul beszél, akcentusa hetven év után is olyan, mintha egy éve lenne Budapesten. Nem politizált, amennyire tudom, soha.
Élete központi eseménye volt sok évtizeden át, hogy a szovjet, majd az orosz követség évente fogadást adott a leningrádi blokád Magyarországon élő túlélőinek, és őt ott megbecsüléssel fogadták. Amikor Putyin még jobbára békésen diktatórikus dolgai megkezdődtek, beszélgettünk: kérdeztem, elmegy-e még. Azt felelte, hogy "good or bad, but my country." Vagy legalábbis a története az enyém - tette hozzá.
Amikor Putyin megtámadta Ukrajnát, N. írt egy e-mailt az orosz követségnek, hogy amíg egyetlen orosz katona van Ukrajna földjén, őt ne hívják a leningrádi blokád túlélőinek rendezett fogadásra. Meg tájékoztató e-maileket se küldjenek neki, ami az orosz követség protokolljában egyébként benne volt. Erre egy tisztviselő - aki sok éve minden fogadáson társalgott vele - felhívta, próbálta meggyőzni. N. - mondom, szelíd nő - azt válaszolta, hogy szóba sem áll vele, mert egy olyan kormányt képvisel, amelyik nem jobb, mint amely több családtagját és a kis barátnőit megölte több mint nyolc évtizeddel ezelőtt.
De amikor elismerésemet fejeztem ki neki, nem is értette. Hogyan lehetne másképp cselekedni?
Lehet így is viselkedni. Meg lehet úgy is viselkedni, hogy valaki leszavazza: Navalnijról nevezzék el a kisföldalatti Bajza utcai, az orosz követséggel szemközt lévő állomását. Nem sokat ér egy állomásnév, de arra jó, hogy emlékeztesse azt, aki kilép a követségről, hogy a diplomáciai protokollok ostobasága miatt egyelőre szabadon jár-kel egy NATO országban, ráadásul annak ellenzéki vezetésű Budapestjén; de közben nagyon sokan azt gondoljuk, a legjobbat akkor tenné, ha hazatakarodna, amíg valaki - diplomáciai protokoll ide, diplomácia protokoll oda - a civil diplomácia keretében be nem töri az ablakát.
Persze vannak közlekedés-szakmai érvek az átnevezés ellen - ilyen például az utastájékoztatás biztonsága, ami miatt nemcsak a nevezett megállóban kellene lecserélni a táblát, hanem térképek, táblák ezrein, és az egy vagyon lenne. Csakhogy ez tipikusan olyan ügy, amely - ha akarnák - megoldható lenne, hiszen lehet azt mondani, hogy „Bajza utca - Navalnij emlékmű” a megálló neve (lásd "Etoile - De Gaulle" megálló Párizsban), és ha kell, szabályt sértve vagy szabályváltoztatással nem átalakítani a közlekedési táblák ezreit. Akik nem ismerősek a budapesti metróhálózatban, úgyis zömmel interneten fognak útvonalat tervezni maguknak, és az ő figyelmüket – főleg, ha külföldi turisták vagy ukrán menekültek - biztosan nem kerülné el egy ilyen gesztus.
Az orosz birodalmiság Európát és az orosz másként gondolkodókat fenyegető fellépése eddig az évszázad legjelentősebb kérdésének tűnik. Egy ezzel kapcsolatos fővárosi gesztust felháborító cinizmus "Facebook-profil váltogatáshoz" hasonlítani, ahogyan Vitézy Dávid frakcióvezető és közlekedési szakértő tette.
Azon sírunk, hogy mennyi mindent vett el a fideszes kétharmad a várostól, ami sokkal inkább a miénk, mint az ország. Ebben a sírásban a Fidesz-frakció kivételével minden budapesti politikus részt vesz. De láthatólag azzal, amit a Fidesz itt hagyott, és nem kerül szinte semmibe, azaz az emlékezetpolitikával a leggyalázatosabb nemtörődömséggel viselkednek.
Október 23-án történetesen épp az orosz követség mellett álltam és hallgattam Magyar Pétert a kivetítőn. Magyar beszélt ugyan a megbékélési törvényről (mi a fene lehet az most, amikor még fel sem tárult a Fidesz-korszak teljes bűnügyi mérlege - töprengtem), de gondolom, a magamfajták megnyugtatására egyúttal felemelte a felelősségre vonandó politikusbűnözők számát négyezerre a háromról. Jó, legyen megbékélés. De arra azért oda kellene figyelni, hogy a történelem nagy szimbolikus kódjai tekintetében Magyar Péter egy lépést sem hátrálhat.
A kérdésére - amit most is feltett, akárcsak augusztus 20-án -, hogy "Kelet vagy Nyugat?", nem lehet kétséges a válasz. És a "Nyugat" - olyan külpolitikai évek után, ami Orbánt jellemezte - nem lehet más, mint a feltétel nélküli kapcsolódás a tettrekészek koalíciójához. Különös tekintettel arra, hogy míg a kalinyingrádi enklávé miatt Lengyelország a legfontosabb frontország a Nyugat és Oroszország között, addig Záhony a legfontosabb kapcsolódási pont a Nyugat és Ukrajna között. Ez is közlekedésszakmai kérdés. És Magyar Péternek pusztán választásmatematikai okokból sem lenne szabad e kérdésben kétséget hagynia.
1939-ben (a magamfajták nyilván akkor is ellenzéki szavazók voltak, picike liberális vagy szocdem frakciót küldve a parlamentbe) biztos nem foglalkoztam volna Bajcsy-Zsilinszky múltjával. (Emlékeztetőül : egy ellenzéki politikus, Achim András előre megfontolt szándékú meggyilkolásából mosta ki őt a korabeli igazságszolgáltatás.) Szövetségesnek láttam volna. De ha egyetlen apró gesztust tesz Hitlernek, elbizonytalanodtam volna bármiféle nemzeti egységfront értelmét illetően.
A szerző egyetemi tanár.