Belekerülni a pillanatba – Barnás Ferenccel menekülésről és szembenézésről

Korábbi regénye, az Életünk végéig kapcsán megemlített egy mondatot, amelyet végül nem írt bele abba a könyvbe: „Folyamatosan a családunk elől menekülünk.” Majd hozzátette még: „Miközben állandóan velük foglalkozunk.” A Most és halála óráján történetének legfontosabb motívuma ugyancsak a menekülés. A főhős, Torjai Endre menekül önmaga, a fájdalma, a hazája elől – és közben végig ezekkel foglalkozik. Mintha a menekülés önt sem hagyná nyugodni már régóta.

A könyv alapötlete valóban abból jön, ami engem is állandóan foglalkoztat. Arra figyelek, mi az a téma, amiben elmerülök, akár akarom, akár nem. Így kerültem bele ismét egy hasonló történetbe, hiszen ha a menekülés mint élmény fontos számomra, akkor ezt érdemes egy másik értelmezési mezőbe helyezni. Amikor azonban egy regényen dolgozom, akkor engem elsősorban a conditio humana érdekel, nem a saját problémáimról beszélek. Legalábbis nem közvetlenül: amikor megalkotunk egy figurát, önmagunkból táplálkozva lehelünk belé életet. Amikor elkezdtem dolgozni ezen a szövegen, még csak hatvanhárom éves voltam, de nagyon foglalkoztatott az, hogy ha most meghalnék, miként tekintenék vissza az életre. Ebből kiindulva pedig a menekülést kudarcként, a szembenézésre való képtelenségként értelmezem: mindig azt hisszük, van még időnk bizonyos múltbéli dolgokra reflektálni, ám ezzel csak a szembenézést toljuk el magunktól. A regényben a hősöm sok-sok ezer kilométer távolságra kerül Magyarországtól, ami egyfelől fizikai menekülés, másfelől azonban metafizikai menekülés is a szembenézés, az élet megoldhatatlanságának ténye elől.

Torjai az elől az élet elől menekül, amelyben negyven évet töltött el pszichológusként egy budapesti telefonos lelkisegély-szolgálatnál, hogy inkább mások problémáival kelljen foglalkoznia a sajátjai helyett. Az alapján, amit az imént elmondott, az írás mögött is feltételezhetők hasonló folyamatok. Az író azért vet papírra történeteket, hogy a saját problémáit máshonnan közelítse meg, esetleg eltávolítsa őket magától?

Voltaképpen soha nem akartam író lenni, ám valahogy az íráson keresztül kezdtem el bizonyos dolgokon gondolkozni. Amikor írunk, olyan érzéseket, élményeket és észleleteket próbálunk megragadni, amelyek direktben nem vihetők át a nyelvbe, mégis megpróbáljuk mondatba önteni őket. Az írás pedig azóta már beleépült az életembe, és a horizont is kitágult: amikor a saját problémáimmal törődöm, akkor is az „ember” általános problémáival foglalkozom. Ha csak ezt a regényt nézzük, és benne az életünk végességének, a tudat alatti félelmeknek vagy a történelem borzalmaival szembeni tehetetlenségünknek a témáját, akkor is kijelenthető, hogy ezek nem az én személyes problémáim, hanem mindenkit foglalkoztatnak, aki gondolkozik és érez.

A menekülés motívuma megvilágító erővel hat az egyéni és a közösségi sors viszonyának kérdésére is. Hermann Hesse szerint – akinek a világképéből ön a doktori disszertációját írta – „az a lényeg, hogy az ember megtalálja saját sorsát, […] minden egyéb csak menekülés…” Mintha Torjai története is ezt a gondolatot tükrözné, hiszen folyamatosan küzd azzal, mi az ő saját sorsa, és mennyire befolyásolja azt az a közösség, az a magyarországi közeg, amelyből származik. A regény címe is ehhez a kérdéshez kapcsolható, hiszen az Üdvözlégy, Mária imádságból parafrazált Most és halála óráján fordulatban az eredeti „halálunk” szó egyes szám első személyben jelenik meg.

Ez a regényszövet egyik centrális kérdése. A Most és halála óráján lélektörténet, de élettörténet is, még akkor is, ha Torjai életének csak egy bizonyos szegmensét láttatja sűrű időegységként. Mivel ez egy tudatáramlásos regény, nem tudjuk, mennyi idő telik el a regény kezdete és vége között. Lehet, hogy csak két másodperc, de az is lehet, hogy ennél több – mégis világosan érzékelhető, hogy egy egész élet története jelenik meg benne. Amennyiben ezt a néhány másodpercet a halál előtti néhány pillanattal azonosítjuk, amikor a lélek – vagy amit annak neveznek – távozik belőlünk, azt vizsgáljuk, hogy mi mindenre van rálátásunk ekkor. Az egyéni és a közösségi sors viszonyáról ebben a regényben az derül ki, hogy az egyéni sorsod részben – ám egyben brutális erővel – a közösségi sorsodból jön, akkor is, ha egyedül születsz, és egyedül halsz meg, ha az arcodat egyedül hordozod. Ebben a sűrített pillanatban folyamatosan magunkra gondolunk, másrészt viszont megjelenik egyfajta tudathasadás is, tudniillik annak a kérdése, hogy mi van a lét és a nemlét között. Hol fordul át a tudatnak egy fontos rétege egy másfajta tudatba, másfajta létállapotba? Méghozzá egy olyanba, amely pillanatok alatt egy közösséghez is hozzáköt. Az európai ember azt hiszi, érti mindazt, ami körülötte történik. A történelem, hagyományok és kultúrák adta keretek szerint él, ezek azonban mind csak konstrukciók. Ha kibillen belőlük, vákuumba kerül. Az egyéni és a közösségi összekapcsolása is ebben a sűrített tudatállapotban jön létre.

Ez egyszersmind maga a „nyílt tudat”, amely Torjainak a pszichiáterével folytatott beszélgetéseiben is többször előkerül, és amelynek lényege az olyan egységélmény megjelenése, amelynek során az „én” megszűnik létezni.

És ne felejtsük el, hogy életünk nagy pillanataiban is ez következik be. Ez az az élmény, amelyet „boldogság”-ként vagy „tökéletesség”-ként szokás leírni, a vallásokban pedig egyfajta megvilágosodásként hivatkoznak rá.

Az az átfordulás, ami a „most”-ban és – a címnél maradva – Torjai Endre halálának óráján megtörténik, a történet szerint nem is akármilyen körülmények között megy végbe. Fontos szerepet játszik benne egy megrázó repülőút.

Amit azon az úton Torjai átél, az nem más, mint a halálélmény, amelyben mindenki más sorsát is átéli. Ez azonban nem egy vállalt dolog, nem egy elhatározás, hogy az ember belehelyezkedik mások sorsába, sokkal inkább egy biológiai szükségszerűség, egy fiziológiai törvényszerűség, ami egyben bizonyíték arra is, hogy van és él bennünk valami. Talán lélek, talán valami annál is összetettebb, izgalmasabb valami. Amikor végigtekintettem az elkészült munkán, megállapíthattam, hogy ez a történet végső soron az emberi természetről, a már említett conditio humanáról is sok mindent elárul.

A regény főhőse, miután behatóbban megismeri a (kitalált) óceániai szigetország történelmi traumáit, újraértelmezi a kapcsolatát a saját magyarságával és a hazájával. A viszonyulását a saját közösségéhez egy másik közösséghez kialakuló viszony révén érti meg – ez talán mutat némi párhuzamot az ön életével.

Nagyon pontosan, igen szépen írja le, miről van szó ebben a regényben. Torjai egy archaikus világba kerül ebben a szigetországban, ez az archaikus világ pedig nem véletlenül erősít fel benne mindent. Egy olyan ősi világ ez, amely voltaképpen nem kultúra, vagy, ha úgy tetszik, a legtisztább kultúra, amely megmutatja a dolgok valóját, nem az írásbeliségen, hanem a szóbeliségen alapulva. Ez a külső világ úgy hat a belsőre, ahogy egy erős lelki hatás másodperceken belül megjelenik a fiziognómiában. A kettő együtt jelenik meg, és már nem is tudni, melyik jelentkezett először. Torjai ezen az elképzelt óceániai szigeten szinte laboratóriumi körülmények közé kerül. Ebben az archaikus közegben érti meg, amikor a szigetországban korábban történt katonai puccsról tudomást szerez, hogy a történelem, a hazája a történelme a pórusain keresztül átszűrődött belé is, és ugyanúgy az élete része, mint a víz, a pára, a fény. Ez elől a felismerés elől pedig már nem menekülhet, ami egyben fordulatot is jelent a sorsában: rájön, hogy a transzcendencia és a történelem, amelyben benne vagyunk, egyszerre alkot és formál minket.

Ez a fordulat is két síkon történik, hiszen, míg az ön által említett fordulat egy absztrakt jelenség, az azt megelőző sorsfordító baleset a fizikai síkon történik. Utóbbinak köszönhetően pedig Torjai a fájdalom elől sem menekülhet már tovább.

De ez a fájdalom sem csak a fizikai síkon történik, ugyanis ezáltal tapasztalja meg a főhős, hogyan képes a fájdalom másfajta tudatállapotokba helyezni az embert. Olyan tudatállapotokba, amelyekben az ember olyan felismerésekre is képes, amilyenekre más körülmények között nem lenne az. A fájdalom hozzásegíti Torjait a megértéshez, amelynek megvannak a további filozófiai és antropológiai következményei, ugyanis ez hozza el számára a valósággal való kibékülést. Nem véletlen, hogy a sérüléséből való felépülése után megy el arra a történelmi konferenciára, ahol a szigetország közelmúltjáról tartanak előadásokat.

Az az ősi világ, amely az óceániai szigetországban körülveszi őt, a saját közösségéhez való viszonya mellett a halállal való kapcsolatát is formálja. Egész életében szorongott a halálát megelőző pillanatok miatt, a regény utolsó fejezetében azonban – amely nem véletlenül viseli a Levegő, a Víz és a Tűz után a Föld címet – megismeri a helyiek halállal kapcsolatos hiedelemvilágát és szokásait is. Ennek hatására a halálfélelme is oldódik.

Olyannyira, hogy a regény végére érve az is érzékelhetővé válik, hogy a halál már a dolgok rendjét fogja jelenteni számára. A pillanatot, amikor az egyén élete kitárul a kozmosz irányába. A pillanatot, ahol nincs történelem, nincs antropológia, nincs vallás. Torjai sokat beszél arról, milyen érzés úszni az óceánban, hogyan hat rá a levegő vagy a fény, azt azonban, hogy milyen belekerülni ebbe a pillanatba, már nem kommentálja. Mert nincs benne félelem. Ez maga az átváltozás, rálátás mindenre.

„Az élethez is így kellett volna hozzáállnom. Semmit sem akarni, csak nézelődni, figyelni” – állapítja meg Torjai. Ennek a filozófiának a beteljesülése a mindenre való rálátás?

Nem teljesen, mivel a rálátásban benne van a megértés is. Az egész életünk arról szól, hogy szeretnénk megérteni azt, ami van, hogy megtudjuk, van-e értelme ennek az egésznek. A rálátás megadja a lehetőséget arra, hogy közel fér­kőz­zünk a válaszhoz, hogy megértsük azt, hogy ez az egész miért is van, és hogy végtére is minden jó úgy, ahogy van. Természetesen most, 2025 őszén, amikor ez a regény megjelent, ha körbenézünk a világban, pontosan tudjuk, hogy senki sem mondhatja azt, hogy minden úgy jó, ahogy van. Ami Torjaival történik, azt egy különleges, az életről leválasztott állapotban kell értelmezni. Mindannyian az élet értelmét keressük, Torjai pedig abban a pillanatban mintha megtalálná azt.