Lukács Flóra: Megtartó feszültség

Hanyatt fekszel egy szikla peremén,
hátrafeszíted nyakadat,
két elcsökevényesedett mandulafenyő törzsében
megkapaszkodva nézed a Blake-fényű kavargást,

az ég helyét elfoglaló, áradó kedélyű
tenger tébolyát, a féktelen tombolást,
míg hátad bőrébe jelet horzsolnak a kövek.

                    *

Úgy állnak a vendéglősök a tavernák előtt,
akár a romtemplomok oszlopai,
monolitikus obeliszkek,
emlékőrzők, totemek,
az ég felé fordított csillagnéző szemeikkel.
Várják a barbárok bejövetelét.

A gyümölcsárus mesterséges fényben ázik,
árnya han-bíbor hústócsát vet a bejárat elé.
Gyökeret eresztve, ezüst ékszerekkel,
feketében olyan, mint Szaturnusz fája,
fügehalmok, körtedombok, gránátalmadűnék között.
Mellette zöld papagáj csivog a vésett kalitkában.

Kölykök cikáznak a platán körül,
haptikus késztetések tébolyában,
egyik a másikat űzve,
Szent György a sárkányt,
az első átjárón keresztül elívelnek,
mint akik itt se voltak.

A betondokkon csattan a vaspalló,
végigdübörög rajta
a hajó gyomrából kiáradó tömeg.

                    *

Vágyvezérelt vadak tébolyognak a falak között,
elmormolt imáik bűzlenek a szorongástól,
az esedezéstől, az átkozódástól,
a haláltól, a bizakodástól,
a csömörtől és a kétségbeeséstől,

a feltételezett lehetőségek végtelen sora
miatt érzett elkerülhetetlen veszteség ingere
hajszolja őket előre a légáram ellenében,

menekülnek az állandóság elől a folytonosságba,
száműzve magukat a villanásnyi idő
legzártabb régiójába.

Elgyötört testük szuggesztív, szabálytalan,
androgün szépségét nézed
a fények travesztiájában.

Kit nem izgat az otthontalanság kalandja,
a féken tartott feszültség állapotában.

                    *

Szamárháton kaptat a töredezett lépcsősorokon felfelé
egy szerzetes, a klastrom fűszerkertjében szedett
rozmaring, oregánó, zsálya illatát
húzva maga után.
Karján kutya harapásának friss sebe heged
az átvérzett kötés alatt.

Koncentrikus hullámokban terjedő,
mély, tompa, dübörgést hallasz,
a zsigereid rezonálnak.
Ahogy visszafele indulsz a főtér irányába,
ütemes robajjá erősödik.

A hússzagú füstköd, a légben rotálódó pernyék,
a felkavarodott por, és színes gőzök takarásában
a sziget zúgó dominanciaközpontja körül
meglátod a táguló, összezáruló embergyűrűt.

Összekapaszkodva forognak felhevült testükkel,
nyirkos, fekete hajukkal,
mozgásba hozva maguk körül a teret.
A zajló tömeg mozgása, a megzabolázhatatlan
erő dinamizmusa, az örök sodor
a mélybe ránt és felemel.

A hátad mögött burjánzó oleander törzsébe megkapaszkodva
nézed őket, mint akit árbócrúdhoz kötöztek
a viharos tengeren.