Hát ez egy csodálatos nap volt. Egészen csodálatos.
A robertsbridge-i taxis, Mark az imént hozott haza minket. Alan magánkívül volt. Gordon Playfair lánya, Karen még korábban átjött, és elvitte sétálni, aztán itt hagyta a kedvenc tévécsatornája előtt, de hiányoztam neki. Menne megint, de a Tennyson Courtnál a kisrókáknak csöndre és nyugalomra van szükségük, hogy éjszaka kalandozhassanak.
Azért jó érzés, ha az embert hiányolják, ugye?
Joanna nagyon szép volt ma. Mármint mindig szép, leszámítva, amikor huszonévesen csinált valamit a hajával, az az időszak eltartott egy darabig, mégis beragyogta a termet. És egy óriási teremről beszélünk.
Itt van előttem egy szelet az esküvői tortából. Gyümölcstorta, cseresznyével, mandulával meg minden mással. Szerintem némi piát is tartalmaz. Megkóstoltam az esküvőn, mennyei. Nem kellene eltennem ezt a szeletet emlékbe? Fémdobozba zárva? Ez lenne a helyes. Ha megeszem, az csupán egypercnyi boldogság. Ha viszont megőrzöm, a boldogság egy életen át fog tartani.
Nem lelkész, hanem „szertartásvezető” volt, nagyon joviális nő, és biztosítottak afelől, hogy a jogköre megfelel egy igazi lelkészének. Legalábbis nagyon kedvesen válaszolt, amikor rákérdeztem, azt mondta, ha aggódnék, nyugodtan guglizzak rá a jogi részletekre. Nyilván rágugliztam, és úgy láttam, teljesen legális.
Pár hete, amikor Joanna arról beszélt, milyen lenne, ha Gerry vezetné az oltár elé, elszomorodtam. Úgy éreztem, csalódást okoztam neki, de azt felelte, marhaság, és ha valakié, hát Gerry hibája, hogy meghalt. Meg akart nevettetni, és amikor látta, hogy nem jött be, így folytatta: az pedig az ő hibája, hogy „ebben az életszakaszában” ment férjhez, és ami azt illeti, ettől kicsit tényleg jobban éreztem magam, mert igaza van. Ha történetesen huszonhat éves korában kötött volna házasságot, mint a volt kolléganőm, Barbara lánya, akkor Gerry ott lehetett volna az esküvőn.
Jó, Barbara lánya tavaly elvált, szóval fordult a kocka.
Na mindegy, nem jutottunk előrébb azzal, hogy ki vezesse oltár elé Joannát. Paul apját javasoltam, mert ő legalább apa, és amúgy is meghívott, tehát nem lenne szükség pluszszékre. Joanna azt felelte, bár tagadhatatlanul apa, nem az övé. Felvetettem, mi lenne, ha Ibrahim vezetné az oltár elé, de a lányom szerint akkor Ron hatalmas patáliát csapna, és ismét igazat kellett adnom neki. Úgyhogy tovább törtem a fejem, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy Joanna engem bámul. Elnevette magát. El nem tudtam találni, mi olyan vicces, és utálom, amikor nem tudom, min nevetnek az emberek, ezért én is vele nevettem. Végül kibökte: „Anyu, te fogsz az oltár elé vezetni”, mire rögtön elcsendesedtem, mert anyukák nem szoktak oltár elé vezetni menyasszonyokat. Az anyukák rendszerint az első sorban ülnek, és mindenki a szép kalapjukat bámulja. Ezt Joannának is megemlítettem.
Ekkor megkérdezte, valahányszor ránézek, Gerryt látom-e magam előtt. Azt feleltem, igen. Megjegyezte, hogy ő is Gerryt látja, valahányszor rám néz, ezért szeretné, hogy én kísérjem az oltár elé. Hogy láthassa az édesapját.
Elsírtam magam. A lányommal egy hullámvasút az élet. Bár ha igazságos akarok lenni, azt hiszem, velem is. Ugyanakkor az ember kevésbé észleli, ha a saját hullámvasútján ül.
Nyugtalanított, hogy mit szólnak majd, ha én kísérem Joannát az oltárhoz, de valójában senkit se zavart, bár a könnyeimtől alig láttam. Ráadásul a Backstreet’s Backre vonultunk be, és az is mindenkinek elnyerte a tetszését. Aggódtam, hogy nem foglalnak nekem helyet az első sorban, de szerencsére gondoskodtak róla.
Nászinduló, mint mondtam, nem volt, és tudják, mit? Nem is hiányzott. Paul egyik barátja felolvasott egy verset, nem ismertem, de Ronnal megállapítottuk, hogy rímel, ami manapság egyáltalán nem magától értetődő, és mielőtt kettőt pislogtam volna, Paul meg is csókolta a menyasszonyt, én pedig anyós lettem.
Ha már itt tartunk, bármennyire is próbálkoztam Paul apjánál, minden igyekezetem hiábavalónak bizonyult. Egyik reggel beszéltek a minap a tévében az „aszexualitásról”, olyanokról, akiket tényleg egyáltalán nem érdekel a szex, és látszott, hogy a műsorvezető nem hisz a fülének. A lényeg, hogy magamban már elkönyveltem Archie-t aszexuálisnak, de amikor Elizabeth belépett a tortavágásnál, a vén csont egyből rástartolt. Láttam már máskor is ezt a reakciót. A férfiak egy típusa, ha meglát egy olyan Elizabeth-féle dekoltázst, elveszíti a fejét. Nem tetszhetünk mindenkinek. Paul bácsikája viszont a kezembe csúsztatta a telefonszámát, bár a vejem szerint boldog házasságban él. A neje nem sokkal korábban ment ki e-cigizni, és megtudtam, hogy ha értesül az akcióról, abban nem lesz köszönet. Nyilvánvaló, hogy a nagybácsi egy jó darabig nem fog az aszexualitásról beszélgetni a reggeli műsorban.
Érdekes egy család, az már biztos, Paul viszont csodálatos. Ráébresztett arra, hogy az évek során nem kedveltem meg Joanna fiúit. Akadt egy rendes tájkertész, amikor a lányom húszéves volt, de az egyetem véget vetett a kapcsolatuknak, aztán az a borostás régész, akit a tévében is láttam. Az néhány hónapig izgalmasnak ígérkezett. Valójában Paul az egyetlen férfi, akinél rögtön tudtam, amint Joanna bemutatta. Próbáltam leplezni a lelkesedésemet, amikor találkoztunk, mivel ismerem a lányomat, de amint a párja kiment mosdóba, könnyekben törtem ki. Joanna rám nézett, és csak ennyit mondott: „Igen, anyu, tudom.”
Amikor Paul visszajött, látta, hogy sírtam, ezért Joannával azt hazudtuk, zöld hályog gyötör. Legközelebb áthozott egy brosúrát a legújabb gyógymódokról, és annyira türelmesen elbeszélgetett velem a témáról, hogy Joannával tovább kell színlelnünk. Nemsokára szükségem lesz valami csodaszerre.
A Pault jellemző gyengédség eleinte nyugtalanított, mivel a lányomnak ez eddig egyáltalán nem jött be. Mindig is a kíméletlen, ambiciózus férfiakat kedvelte. Ismerik ezt a típust, ugye? Céltudatosak. Az archeológust végül lapátra tette a Channel 5, mert ellopott egy urnát egy templomból. Meg képet küldött a nemi szervéről egy operatőrnőnek.
Minél jobban megismeri az ember Pault, annál inkább látja, hogy valójában nagyon is ambiciózus, csak épp nem a pénz érdekli. Hanem a boldogság. A maga boldogsága, és másoké. Joanna néhány fiúján látszott, hogy rossz érzéssel tölti el őket a lányom sikere, nem tetszett nekik, hogy többet dolgozik vagy többet keres náluk. Paulról viszont lerí, mennyire büszke rá. Befektetett a barátja, Nick vállalkozásába (valami irattárbiznisz), ezt leszámítva viszont remekül elboldogul az egyetemi fizetéséből.
Szóval Paul, bár nem vezet fociklubot, hiányzik belőle a gyilkos ösztön, és megkérdőjelezhető ízléssel választ ceremóniamestert. A lagzin viszont elbeszélgetett Ronnal a dartsról (vagy a snookerről?), Ibrahimmal pedig valami műsorról, amit mind a ketten hallottak a Radio 4-on. Egy darabig elüldögélt Elizabethtel, feladva neki a találós kérdést, hogy mely családtagjai kerültek rács mögé. És amikor felpörögtem, ami a nap nagy részében jellemző volt, ő csak bólogatott, és ilyeneket mondott: „Meghiszem azt”, „És aztán mi történt, Joyce?” vagy „Töltsek még egy pohárral?”
Tehát szerintem megteszi. Ugye maguk is így gondolják? Alan nagyon megkedvelte. Bár ami azt illeti, ő a fegyveres alakokat is bírta, akik a lakásomon próbáltak megölni, szóval nem mindig tökéletesen megbízható.
Láthatóan a banda is jól érezte magát ma. Ibrahim lett a parkett sztárja, az ég egy adta világon mindenkivel ropta. Patrice odáig vetemedett, hogy egymás után kétszer is felkérte, de Paul nénikéje egy szorítófogással jobb belátásra térítette.
A fiatalok nem mennek nászútra. Joanna állítása szerint „az már nem szokás, anya”. Ezzel vitába szálltam volna, de mégiscsak aznap ment férjhez. Biztosra veszem, hogy igenis létezik még ez a fogalom. Valójában az egész világon emberek tömkelege csinál még olyat, amit szerinte senki. Nászútra mennek, normális tejet isznak, tévéznek. Egyszer meg is mondtam neki, hogy az emberek nagy része úgy él, ahogyan én, nem pedig mint ő, mire a szendvicssütőmre bökött, és csak annyit felelt: „Nem hinném.”
A lényeg, hogy pár napra elutaznak valami szállodába. Van spa, és golfkocsiban furikázzák a vendégeket. Ha annyi pénzem lenne, mint a lányomnak, én biztos a Karib-szigetekre mennék. Tudom, hogy járnak oda emberek, mert a Wordsworth Court új lakója most jött haza onnan, és úton-útfélen hangoztatja. A nő áthívott minket Piña Coladára, és Ron éjjel kettőkor tért magához egy bokorban. Egy rókakölyök aludt az ölében.
Jobb, ha teljesen őszinte leszek magukhoz, és elárulom, hogy az előbb megettem a tortaszeletet. Nem kellett volna, de már mindegy. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Alan is kapott egy kicsit.
Alig várom, hogy a fiatalok visszajöjjenek, elvigyenek ebédelni, és azt mondhassam: „Bemutatom a vejemet.” Mindjárt nyolcvan leszek, de még soha nem hagyhatta el a számat ez a mondat.
Ha belegondolok, az elmúlt pár év az elsők időszaka volt az életemben: először oldottam meg gyilkossági ügyet, találkoztam Mike Waghornnal, gyémántokat rejtettem a mikróba, és anyós lettem. Nemrégiben még egy francia filmet is megnéztem (Ibrahimmal). Soha nem késő. Ami azt illeti, a film nem tetszett, még akkor sem, amikor Ibby elmagyarázta, miért kellene tetszenie, Mike Waghorn pedig a jelek szerint másik e-mail-címet használ.
Tudom, hogy ez a nap az esküvőről szólt, de mielőtt aludni térnék, és álmomban újra átélném az egészet, még valamit el kell mondanom. Emiatt is írok most.
Elizabeth titokzatosan viselkedik.
Ami persze megkönnyebbülés, mivel jó ideje nem viselkedett így. Azt mondta, holnap reggel Fairhavenbe megyünk a mikrobusszal, amit szintén nem csináltunk már jó ideje. Vajon miért megyünk oda? Ez az információ még várat magára. Azt mondta, „sétálunk egyet a parton”, és aki ezt elhiszi, az bármit bevesz.
Szerelem és veszedelem. Nincs is ennél jobb.
Na tessék, pont amikor ezt leírtam, Alan kihányta a cukormázat.
Orosz Anna fordítása
