Közölt utolsó részletünkben a néhai református lelkész leánya rácsodálkozik egy számára különös és újszerű szokásra, ám mielőtt a bárókisasszony kigyönyörködhetné magát az ünnep díszeiben, megint valami rettenetes történik.
Groszman Albert úgy rendelkezett, Sára a máskor amúgy nem használt étkezőben terítsen meg, és ne szokványos eledelt készítsen, hanem valami különlegességet. A lány igyekezett mindennek eleget tenni. Bár az alapanyagok választéka nem volt túlságosan bőséges, ezúttal más módon sütötte meg a húst, mint egyébként szokta – előtte bőségesen megforgatta paprikaőrleményben –, közben pedig igyekezett fölidézni magában, mit látott annak idején az anyjától, amikor amaz az ünnepi eledeleket készítette. Sok olyan tulajdonsága volt a néhai Bardóczinénak, amelyeket Sára azóta se szívelhetett, azt ugyanakkor el kellett ismernie, hogy anyja a sütés-főzés tudományában fölöttébb járatos volt, és a legszűkebb alapanyag-választékból is meglehetősen ízletes ételeket tudott készíteni.
Az ünnepinek szánt lakomához – amely se nem ebédnek, se nem vacsorának nem volt mondható, az intéző rendelkezése szerint Sára a kettő közötti időszakban, nagyjából uzsonnaidőben tálalta föl – egy különleges étkészletet kellett használni, nem a mindennapit. Ezen nem Hessen, hanem Lombardia címere terpeszkedett, utalva arra az időszakra, amikor a táborszernagy (még alacsonyabb rangban) Itáliában szolgált, és több ütközetet megnyert az ottani lázadók ellen, akik ki akarták szakítani eme tartományt a Habsburgok birodalmából, és a többi olasz régióval óhajtották egyesíteni. Sára emlékezett apja hajdani szavaira is, miszerint miközben egyik oldalról a forradalmárokkal szembeni bánásmódja okán Haynau bárót számos bírálat érte, javarészt az ottani, a császári udvar szempontjából meglehetősen eredményesnek bizonyuló tevékenysége nyomán kapta meg feladatként, hogy az addigi kudarcba fulladt kísérletek és a tehetetlennek bizonyuló parancsnokok után verje le a magyarok lázadását. Nem mellesleg az itáliai időszak Matilde bárókisasszony számára is meghatározó és gyakran emlegetett, kellemes emlék maradt, nem véletlen hát, hogy az onnét származó étkészletet kellett Sárának elővenni. Ennél sokkal furcsább volt, hogy Groszman úr egy fenyőfával állított be, amelyet ki tudja, honnét szerzett, a pusztában nemigen volt fenyő, legalábbis sokat kellett gyalogolnia az embernek ahhoz, hogy valamelyik facsoportban egy eltévedt fenyőfára leljen, amelynek magvát a Kárpátokból fújhatta ide az északi szél. Sára ezt sem firtatta, elégszer megtanulta már, hogy bizonyos dolgokat fölösleges megkérdeznie, ha nem akar visszautasítással és nehezteléssel szembesülni.
Nem is a kivágott, derékmagasságú fenyőfán csodálkozott leginkább, hanem azon, hogy Groszman úr négylábú talpat faragott köréje, majd miután gondosan lerázta a havat róla, és az ágakat szárazra törölte, fölállította a fát az étkezőasztal túlsó, a terítékkel átellenes végébe, és azt mondta Sárának, mi több, egyenesen utasította:
– Díszítse fel.
– Díszítsem fel? – nézett nagyot Sára, a kastély szűkös berendezésére gondolva. – Mivel?
– Mit tudom én! – válaszolta ingerülten Groszman úr. – Egy nő tudtommal ért a díszítéshez. – Zsörtölődő hangon mégis adott némi instrukciót: – Van a kamrában egy csomó dió. Üssön beléjük szöget, tekerjen arra zsineget, és tegye föl a fára őket. Valahol festéket is talál, kicsit ki is pingálhatja a héjukat. Akad még téli alma is, párat szintén fölaggathat. Míg az étel készül, közben csinálhatja.
Mi tagadás, szokatlan látványt nyújtott a földíszített fenyőfa, de hát Sára látott már példának okáért fölcicomázott lovakat is, nem csupán Szatmárnémetiben, hanem néha Nagygécen is. A feladatokkal viszont igyekeznie kellett, olyan sűrűek voltak, nem tudta, hirtelenjében mihez nyúljon. Magában bosszankodott is, minek ez a fölhajtás, az rendben van, hogy meg akarják ünnepelni Krisztus urunk születésnapját, na de hát a Megváltó nem pont a szerénységet és a szegénységet, meg a visszafogottságot hirdette? Akkor meg miért kell az aprólékos műgonddal megterített asztal, a különleges ételfogás, meg ez a furcsa, díszekkel teleaggatott fenyőfa? Utóbbi valami német vagy osztrák módi lehet, Sára legalábbis még soha nem hallott róla, nem rémlett neki az se, hogy az apja bármikor emlegette volna. Mindegy, ha náluk ilyen egy ünnep, és ez a parancs, akkor ezt kell teljesíteni. Csak éppen furcsának érezte az egészet.
Odakünn már besötétedett, bár az óra járása szerint még nem volt este, amikor a báró és a bárókisasszony lejött az emeletről. Éhesek lehettek, mert a reggeli óta semmit nem ettek. Sára előzőleg megkérdezte, készítsen-e tízórait vagy uzsonnát nekik, ám az intéző szigorúan meghagyta, hogy kizárólag az ünnepi estebéddel foglalkozzon, meg azzal, hogy a fa díszítése meglegyen. Az is jó volna, ha a helyiséget is kicicomázná valamivel.
– De hát mivel?
– Valóban azt akarja, hogy ezt én találjam ki? – fortyant föl most már végképp Groszman úr. – Úgy tudom, maga egy értelmes, okos, olvasott nő. Nem véletlenül lett Matilde kisasszony társalkodónője. Bizonyára van annyi leleményesség magában, hogy ezt ki bírja találni.
Sárának a nyelve hegyén volt, hogy az intéző úrnak igaza van, éppenséggel társalkodónőként lett alkalmazva, nem mindenes házvezetőnőként, még kevésbé cselédként, ám megint csak úgy érezte, nem ildomos feleselnie. Nem csupán azért nem, mert hiába mutatott többnyire jóindulatot feléje Groszman úr, ő mégis tartott tőle, éspedig pont az ellentmondást nem tűrő akarata okán. Másrészt meg Krisztus urunk születésnapját készültek megünnepelni, és egy ilyen nevezetes napon nem lenne illendő veszekedni.
Ami Sárának amúgy sem volt szokása. Az anyjával való, annak halála után is zajló évtizedes néma küzdelem kiölte belőle a nyílt konfliktus szándékát. Inkább összeszorított szájjal megküzdött az általa helyesnek tartott igazáért.
Végül sikerült mindennel elkészülnie. A sültek ott illatoztak az ugyancsak Lombardia címerével ékesített tálalóedényben, körülötte szépen, akkurátusan, a bécsi etikett (és Groszman úr közvetítése) szerint megterítve. Az intéző meghagyta, hogy tegyen Sára saját magának is tányérokat, elvégre a bárókisasszony barátnéjaként neki is az asztal mellett a helye. A lány hozott föl gyertyákat is a konyhából, azokat az asztalra rakta, meg az ablakpárkányokra. Egynémely lelógó ágat is leszedett a fáról, azokat is szépen elhelyezte az étkezőben. A fát ugyancsak földíszítette, ez különösen aprólékos munka volt, a diók és az almák nem mindig engedelmeskedtek az akaratának, de aztán ezzel is meglett, még ha nagy munka árán, sőt némi festékcsík is jutott dísz gyanánt némelyikre. Mire meghallotta a grádics fokainak ropogását, föllélegezhetett. Minden úgy lett, ahogyan lennie kellett. Vagyis ahogyan Sára elképzelése szerint az intéző és rajta keresztül a báró gondolhatta.
Az járt a fejében, ez most egyfajta próba, amikor sok minden eldőlhet. Hogy hogyan és miért, azt nem bírta volna megmondani. De határozottan az az érzés ácsingózott benne, hogy most valamilyen irányba fordulni fognak a dolgok. Hogy miképpen, azt megint csak nem tudta pontosan. Nem volt itt semmiféle testet öltött gondolat. Érzések annál inkább.
A báró és leánya ünnepi öltözékben lépett be. Utóbbi fölvételéhez Matilde nem kért segítséget, Sára azonban megszokhatta már, hogy a kisasszony egyedül öltözik és vetkezik. Ahhoz is hozzászokott, hogy hiába töltött már el Kisgécpusztán néhány hetet, a kisasszony vonásait még mindig nem ismerhette meg. Egyébként nem volt az öltözékben semmi különös: egy olyan fekete ruhát viselt, amelyet Sára eddig még nem látott rajta. Nem ismerte a divat legújabb irányait, azt azonban sejtette, hogy ez egy régies szabású öltözék. Ahogyan a többi is, amelyeket Matildén látott. Pedig hát Lombardia állítólag a divat változásának egyik fontos helyszíne. Matildének ellenben az utóbbi időben láthatóan nemigen állt módjában cserélnie a ruhatárát.
A báró a táborszernagyi egyenruháját viselte: szűkre szabott, térdig érő hófehér kabátot vagy tucatnyi rendjellel, kisebb méretűvel éppúgy, mint akkorával, amely alig fért el egy tenyérben. A csizmája szára ugyancsak a térde aljáig ért, így aztán a vörös pantallójából vajmi kevés látszott. A vállára kívülről szintén vörös, belülről szürke, ugyancsak hosszú köpönyeget kanyarintott, amely alól kardjának csupán markolatja kandikált ki. Egyik kezében egy pár ugyancsak hófehér bőrkesztyűt szorongatott, a másik kezében – miközben abba a karjába Matilde kapaszkodott – fekete tollal borított főtiszti fövegét tartotta.
Mindketten elégedetten szemlélték a földíszített helyiséget, és orrcimpáik önkéntelenül is mozogni kezdtek a paprikás sült hús pompás illatától. Miután alaposan körbenézett, a báró mosolyogva bólogatott, a kisasszony pedig tőle meglehetősen szokatlan módon egy aprócska sikolyt is elengedett a fátyol alól. Mi több, kivonta karját atyja hóna alól, és az asztal túlsó végén lévő fához sietett. Minden oldalról megcsodálta, necckesztyűs kezével megfogdosta az ágakat, némelyik kipingált almához és dióhoz is hozzáért. Közben lelkesen emlegette az étkezőt belengő fenyőillatot.
– Jól van most már, Matilde – szólt rá az apja. – Ha kicsodálkoztad magad, ideje asztalhoz ülnünk. Tartsanak önök is velünk! – fordult Groszman úr és Sára felé.
Mielőtt azonban amazok bármit mondhattak vagy tehettek volna, valami történt.
Talán a kisasszony ért úgy a fához, hogy az elmozdult nyugvópontjából, vagy az asztal lapja, netán a talpfa nem volt elég egyenes, mindenesetre a fenyő hirtelen dőlni kezdett. Sára odaugrott, hogy elkapja, de már késő volt. A díszek lepotyogtak, a festett diók és almák szanaszét gurultak, a fa pedig jókora zörgéssel elterült a padlón. Ám nem ez volt a legnagyobb baj. Hanem az, hogy estében lesodorta a mellette álló Matilde fátylát.
Sára fölsikoltott. Most látta először a bárókisasszony arcát, és bizony nem ilyenre számított. Matilde ábrázata ugyanis korántsem emberi volt. Úgy nézett, mintha állati fej lenne a testén. Abban az arcban nemigen volt emberi vonás. Sokkal inkább kutyafejre emlékeztetett. De még inkább farkaséra.
