Az 1956-os forradalmat az orosz birodalmi hadsereg verte le. Annak, hogy a mögöttes hatalmat épp Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének hívták, ugyanúgy nincs jelentősége, mint hogy most Oroszországi Föderációnak hívják: a katonák ugyanúgy nem a proletariátus uralmáért harcoltak, mint ahogyan most Ukrajnában sem a „nácitlanításért” vagy bármely egyéb ideológiai célért, és Putyin sem azért akarja helyreállítani az egykori birodalmat, mert annyira izgatná a munkásosztály szabadsága. A forradalmunk áldozatait az orosz birodalmi érdekek képviseletében ideküldött – többségében orosz – katonák gyilkolták meg. Nem egy testvérnép testvérországát jöttek felszabadítani, hanem a gyarmati lázadást leverni: november 4-e után dokumentáltan raboltak, fosztogattak, nőket erőszakoltak (ahogyan most teszik Ukrajnában, ahol szintén nem magasztos eszmék, hanem gyarmatbirodalmi reflexek vezérlik őket).
A magyar forradalom vérbe fojtásakor az elsődleges szándék a lázadók megtörése volt: Moszkva nem akart olyan precedenst, hogy valaki önként megszabadulhat a rabigából. Meg akarta tartani a stratégiai ellenőrzést a térség felett, és meg akarta mutatni a birodalom erejét. Amikor Orbán Viktor arról beszél, hogy 2022-ben Isztambulban meg kellett volna egyezni az oroszokkal, nem kevesebbet állít, mint hogy 1956 novemberében végső soron az elnyomóknak volt igazuk. Hiszen ugyanazt akarták, mint most: töretlen befolyást a gyarmataik (köztük Magyarország) fölött, és távol tartani innen a NATO fegyvereit – ez lett volna az ára a békének három éve is.
A magyar szabadság ügye ’56-ban nem bukott el végleg: mindenki tudta, hogy az illegitim Kádár-rendszert csak az orosz fegyverek tartják hatalmon. Most áll vesztésre, amikor Orbánék önként, lelkesen mennének bele abba, amit akkor csak a katonai túlerő tudott kikényszeríteni.