Papp Réka Kinga váratlanul kifakadt az ATV Tükör című műsorának október 23-i adásában. A csütörtök estékre besorolt talkshow az ünnep miatt élőben jelentkezett, és témája érthetően a Fidesz és a Tisza aznapi menet- és beszédversenyének értékelése volt (létszám, szónoki hatásosság, tartalom). A karizmatikusan lángoló, univerzális médiaszemélyiség, aki továbbra sem tűnt Orbán Viktor hívének, de hosszúnak, szerkesztetlennek tartotta Magyar Péter monológját, még inkább kiakadt 1956 „óvodás értelmezésén”, mitizáló túllihegésén.
Neki feláll a hátán a szőr, amikor „Magyar Péter ilyeneket mond, hogy »a világtörténelem talán legtisztább forradalma«, eszembe jutnak azok a lámpavasra felhúzott komcsik, akiknek a belét kihúzták, meg az összes többi… Szóval, »legtisztább forradalom«, én idegrohamot kapok ettől a mitologizálástól, és azt gondolom, ez nem tesz jót, mert a történelmi emlékezetet tulajdonképpen ellehetetleníti. Ez nem Magyar Péter egyszemélyes bűne, így működik az emlékezetpolitika. Orbán Viktor is előadja, hogy a magyarok mindig sokkal több történelmet csináltak, és mi mindig csak adtunk, és nem vettük el… Szóval, ezek a lózungok, aminek se teteje, se alja, (…) és azt gondolom, hogy felelős újságíróként meg elemzőként erre igenis fel kell hívni a figyelmet.”
Összedobbanás helyett
Megértem Papp Réka Kinga indulatát. Nem volt egy felemelő, ünnepi nap. Megint végig kellett élni általa a megosztottságot, a gyűlöletszikrák pattanását, a nyomasztó kampányhangulatot. És miközben nyoma sincs ünnepi emelkedettségnek, felszabadultságnak, a politikai szónokok lihegik, üvöltik, dübörgik, izzadják a nagy nemzeti egységet. Belemártva egy fontos történelmi eseményt a mértéktelen nemzeti öndicsőítés és önsajnálat fullasztó posványába. Fújják a hazafias papírtrombitát, miközben szinte semmi lényegeset nem mondanak 1956-ról a „ruszkikhazás” szabadságharcon kívül (amelyet civilek vívtak, hadsereg nélkül). Nem mondanak, mert nem mernek.
Tudják, még mindig sokféle értékelés, érzelem lengi be ezt az ünnepet, bármekkora is a konszenzus pozitív nemzeti jelentőségét illetően.
Magyar Péter önkéntelenül is jól tapintott rá erre beszédében: „Az elmúlt két évtizedben október 23-a mostoha ünnep volt, mert hazánk vezetői szemlesütve, kizárólag saját híveik előtt próbáltak hamis párhuzamokat vonni. Hogy tudott volna őszintén beszélni a forradalomról az, aki családilag ellenforradalomként élte meg 1956-ot. És hogy lenne őszinte az ünnepi beszéde annak, aki 1989-ben forradalmi szavakkal parádézott, miközben mára kiderült, hogy az első rendszerrel, az előző rendszerrel kizárólag az volt a baja, hogy azt nem ő irányította.” Ha eltekintünk attól, hogy konkrét politikai ellenfelekre történik célzás, ezek a mondatok rávilágítanak az ünnep politikai kisajátítására, a vele kapcsolatos őszintétlenségekre,
Nem áll szándékomban új helyet keresni 1956 októberének az emlékezetpolitikában. Csupán úgy vélem, máig nem sikerült egy olyan hiteles narratívát kerekíteni köré, amely a jövőben is kapaszkodót kínálva összedobbantja a magyar szíveket. Nem világos, miért fontos az 1989-es rendszerváltás fölé emelni, amely kiszabadította megbélyegzettségéből, valóra váltotta sok törekvését, és abszolút békés forradalmi folyamat volt. Vagy a vér patinája szól amellett, hogy ez a hősies, de mégiscsak két hétig tartó, elbukott megmozdulás legyen a magyar szabadságszeretet és bátorság legcsillogóbb szimbóluma? Ami csak úgy teremthető meg, ha kiragadva történelmi összefüggéseiből élettelenre mitizáljuk. Ha megfeledkezünk az ország múlt századi bűneiről (első helyen nem is annyira a holokausztra, mint inkább a fasizmussal szembeni ellenállás hiányára gondolok), és elhitetjük, hogy ez a forradalmi próbálkozás mindent felülír, mondván, miatta roppant meg a szovjet tömb, vagy ahogy Orbán harsogta idén, ez vezetett '68-hoz, a lengyel Szolidaritáshoz, a rendszerváltáshoz, vagyis itt dőlt el a hidegháború, mi mutattunk utat a világnak... És máris lehet önsajnálatra váltani. Mi mutattunk utat a világnak, amely elárult minket, cserben hagyta a forradalmat, nem vállalt fel érte katonai konfliktust a Szovjetunióval.
Van azonban még egy probléma az ilyen irányú mitizálással: a hazai baloldal teljes kizárása, megbélyegzése. Vagy inkább a baloldaliságé.
Fokozatosan súlytalanítva kommunisták, párttagok szerepvállalását a forradalomban, a munkástanácsok irányadó jelentőségét, a nemzeti tanácsok demokratizmusát. Mindent, ami baloldali alternatívát képviselt a (poszt)sztálinista, diktatórikus hatalomgyakorlással szemben. Mindent, ami nem illik a mai liberális vagy illiberális, nacionalista polgári demokrácia narratívájába. Ez nem egyszerűen a nemzeti egység valóságosságát kérdőjelezi meg. Elfordítja a figyelmet 1956 lényegéről, társadalmi aspektusáról, a sokszínű törekvésről egy olyan demokrácia irányába, amely a gazdasági és szociális szférára is kiterjed.
Lázadás, felkelés
Ha az 1956-os kánonban végre előtérbe kerülne, milyen társadalmi-politikai csoportok milyen elképzelésekkel vetették magukat a küzdelembe, könnyebben találhatná meg mindenki, mivel azonosuljon. Egyszersmind egyszerűbb lenne rátalálni a közös pontokra, amelyek valódi nemzeti egységet jeleznek. Világossá kéne tenni az nemzeti emlékezet szintjén, hogy ez a demokratikus szellemű lázadás a résztvevők sokszínűsége miatt nem rendelkezett igazán kiérlelt, politikailag világosan artikulált céllal, rendszeralternatívával. Nem volt rá ideje. Néhány nap alatt vérbe fojtották. Nem tudott 1848-as szintre izmosodni. Ami valóra vált benne, jómagam leginkább ellen-forradalomnak nevezném. Remélve, hogy világos a kötőjel jelentésmegkülönböztető szerepe. Az ellenforradalom egy forradalmi változásnak akar véget vetni. Az egykori kommunista hatalom (és nem általában a kommunisták) a szovjet típusú rendszert forradalminak tartotta, ezért érezte a megdöntésére irányuló kísérletet ellenforradalminak. Mai szemmel a szovjet beavatkozás és a restauráció volt ellenforradalmi.
Az ellen-forradalom jelentése más. Azt emeli ki, hogy a lázadás döntően a fennálló rend ellen irányul. Legfőbb üzenete, hajtóereje: Ebből elég volt, nem tűrjük tovább!
Baloldalon ezért, jobboldalon azért, a centrumban amazért, a civil szférában emezért. Ám még nem kristályosodott ki, mivel váltsák fel. Különféle törekvések vonulnak egymás mellett, a felkelés hevületében még összekapaszkodva. Majd ezen az ellen-forradalmi szinten megreked a folyamat. Általában azért, mert a hatalom erőszakkal megrekeszti.
Nem azért emelem ki ezt az ellen-forradalmi jelleget, mert át akarom keresztelni 1956-ot. Jelentősége kisebbítése nélkül tarthatnánk lázadásnak, felkelésnek is, de részben korábbi megbélyegzése miatt is konszenzus alakult ki arról, hogy forradalomnak nevezzük. Rászolgált, erről vétek volna értelmetlen vitát nyitni. Csupán a forradalom fontos (talán meghatározó) tartalmi vonását kívánom jelezni az alkalmi, kötőjeles „ellen-” előtaggal. Amire valahol a Tisza Párt október 23-i rendezvénye és Magyar Péter beszéde ihletett.
Százezres nagyságrendű tömeg hömpölygött a Nemzeti Meneten, ami egyértelműen jelezte, hiába erősített be a Fidesz propagandagépezete, hiába hatásos szónok Orbán Viktor, hiába állították sokan, hogy a kormánypárt nyerte a nyarat, mindez lepattan a Tisza táboráról, szimpatizánsairól.
Ezek az emberek – ma már nyugodtan mondhatjuk, a ország többségét jelentve – változást akarnak. Nem kérnek újabb éveket a jelenlegi rendszerből. Eldöntötték, hogy ellene vannak. Őket nem zavarta, hogy Magyar Péter hosszú beszédet tart, önismétlésekkel, helyenként terjengősen. Együtt akartak lenni, érezni akarták az erejüket. Nem ünnepi demonstrációra jöttek, nem vágytak üresen látványos műsorra, rutinszónokok sorára. Politikai törekvésüket, elszántságukat, összetartozásukat fejezték ki, és az annak képviseletére képesnek tartott vezető megerősítő szavait kívánták hallani.
Nemzeti örökösség
Kétségtelen, hogy Magyar Péter is csaknem az ürességig harsogta itt-ott a nemzeti büszkeséget, átengedte magát a történelem legnagyobb és legtisztább forradalma képzetének, és facsarta az önsajnálat lózungkönnyeit is. Ám ennél fontosabb, hogy talált hitelesen aktualizálható pontokat 1956 örökségében. Mindenekelőtt a nemzeti egység patentjét tudta megtölteni mozgósító tartalommal. Míg Orbán Viktor beszédekben nagy tettekre képes csodanemzetünk igaz magyarok (kormányhívek) és megtévesztettek arctalan masszájából állt össze, ellenzéki kihívója a megosztottság ellen foglalt állást, érzékeltette a társadalom tarkaságát, és egyben összetartozásának legfontosabb pontjait. Amit 1956 példájából vezetett le, felélesztve a forradalom nemzeti jellegének népfrontos értelmezését: „...akik itt vagyunk, mi mind 1956 örökösei vagyunk, ahogy akkor októberben is összefogott kisgazdától a szociáldemokratáig sok százezer, vagy éppen millió magyar, ugyanez történik most is velünk.
Példát mutatunk együtt. Nekünk nincsenek jobb- vagy baloldali mártírjaink. Csak mártírjaink vannak.
Maléter Pál, Tóth Ilona, Mansfeld Péter, Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Brusznyai Árpád, Angyal István, Pálinkás-Pallavicini Antal, Szeles Erika, Rajki Márton, magyarok, akik a hazáért és a szabadságért adták az életüket.” A névsor valóban önmagáért beszél. Az egység a demokratikus elvek elfogadása mentén alakul, ami pillanatnyilag abban fejeződik ki: Elég volt!
Mindez azt jelzi, hogy a Tisza hatására nagyra duzzadt, kormányváltásra képes politikai erővé vált, népfrontos magyar ellenzéki tábor – kisebb pártjaival együtt – ellen-forradalmi hangulatban, állapotban van. Ez elég lehet a rendszer kibillentéséhez, a jelenlegi hatalmi struktúrák megroppantásához. De nem szabad itt megállni. Mert most nem kell. Van idő. El lehet jutni a szociális ígéreteken túl egy rendszerszintű alternatíva kiérleléséig. De kitartó hit és részvétel kell hozzá. Meg persze fogadókészség.
