„Patriotism is the last refuge of a scoundrel.” (Dr Johnson)
Milyen is vagyok én, kérdezte a tükör előtt állva Ideáltipikus Mari néni?
Bizony öregecskedő néni (bácsi) vagyok immár itt, Bivalybasznád határában. Jellemzően falun élek, a vidéki vallásos szavazói szegmenshez tartozom, rossz anyagi körülmények között senyvedek, emocionálisan par excellence komcsi vagyok: egyenlőséget követelek. Ettől még nem zavar a luxizás, a Chanel vagy Luis Vuitton holmik, a gyémántos Cartier-karkötők, a Chopard Janus karórák, a Birkin-táskák, a Dolce és Gabbana cuccok, a Bentley-k, a jachtok és kastélyok satöbbi: lássák a magamfajta Ideáltipikus Mari nénik, a Fidesz legmasszívabb szavazói bázisa, hogy ők megtehetik és hogy ők valakik, és hogy mennyit érnek, és nagy a család, jár nekik a kastély. Dubaj? Sebaj! Éjt-nappallá téve dolgoznak, hogy megvédjenek minket a migráncsoktól és a dzsenderektől és a libsi brüsszelitáktól. Ahogy nem zavar a 64 billiós (ezer milliárdos) államadósság sem; az, hogy a nyuggerek 25 százaléka jövedelmi szegénységben él, hogy vagy 350 ezer öregember mélyszegénységben senyved, de facto magányosan nyomorog, és hogy vagy 8 százalékkal esett vissza az ipar, míg 101 százalékkal lett drágább az élelmiszer tíz év alatt, mindez nem igaz, libsi hazugság. És a Roszatom jó atom, és nagyon helyes, hogy térdelve szeretjük a cárt, addig volt jó, amíg Kádár élt, és addig volt itt béke, amíg itt voltak az oroszok, és más párt alatt ugyanez lenne.
Én mondjuk maximum konfekcióban nyomulok a Békemeneten a hátsó sorokban, mert a frontvonalban, az első sorban joggal törnek előre hazánk krémjének legragyogóbb elméi, akiknek lángoló tekintete úgy ragyog, mint a gyémántok Rogán Cili Birkin-táskáján. Van itt exháromperhármas, lelkes szovjetbarát emeszempés propagandistából hétfőről-keddre szélsőséges kommunistázó-hazaárulózó, a libsik által takonygerincűnek tartott firkász, vagy a másik, az a fiatalabb zsírpúpszerű sváb, aki szintén mót vá’ minden, csak épp tulipántos láda nem, liberális, népszabis, magyarnaris, ma rendes náciként gyaláz mindenkit, aki mást gondol, mint a mi Viktorunk. És ott az a férfiszépség, az agg hajdani vérkomcsi belügyi tudósító meg a fékezhetetlen homloklebenyű jogászcsemete – ez az avantgarde, a mi élcsapatunk, a béketábor legragyogóbb elméi.
Kikapcsolom a mulatóst és leveszem az otthonkát, ha megyek a templomba, minden vasárnap ott óbégatok a többi sixty csajokkal, dicsérjük az urat, hogy Orbán Viktort adta nekünk, aki megvéd a zukránoktól, akik az ellenségeink, mint az a drogos ripacs Zelenszkij, vagy az a kis pöcs Magyar Péter, köztünk szólva nem bánnám, ha valami érné ezeket, tán még én is vállalnám, hogy kirúgjam alóluk a széket a Nagykörúton, ha tudnék még rúgni és nem gyötörne így az az istenverte aranyér, meg nem fájna ennyire durwára a térdem, nem lenne az egekbe’ a vérnyomásom és a cukrom. De majd a fiam, a kis Ideáltipikus Koppány Vazul, majd ő! Vazulka igazi rendes magyar ember: homloka csapott, mindig ott csápol a béközépen, az iskolában mondjuk nem volt egy blumen, de kemény az ökle, mint a Zsóti bácsi fasza, oda csap, ahova köll, felvették na nem a Harvardra, hanem a Betyárseregbe is, majd rendet raknak ők nemsokára a sok unatkozó, kígyóvállú pesti entellektüel és lipóciai lúdtalpas kajlafülű kilincsorrú firkász között, hogy öröm lesz nézni, ahogy a kaftánra fröccsen a vér.
Jaj, elkapattam magam, kicsúszott a számon, valójában én is a béke barátja vagyok, világosan megmondták a tévében és odafönt, hogy mit kell gondolni és én hálás vagyok a Viktornak, ennek az élő istennek, hogy nem veszik el a munkánkat és nem gyalázzák meg a lányainkat ezek a niggerek meg ukránok, és boldog vagyok, hogy itt és most élhetek ebben az épülő focializmusban és hogy magyar vagyok.
