Marcel Proust nemrég közölt levelezéséből derül fény arra, milyen kíméletlenül aprólékos, szorongó és könyörtelenül követelő alkotó volt: egy író, aki a korrektorok, szedők és kiadók rémálmává vált, miközben a XX. század egyik legnagyobb regényfolyamát alkotta meg. A számos eddig kiadatlan levelet közreadó két kötet – Pascal Fouché gondozásában – Marcel Proust két kiadójával, Bernard Grasset-vel és Gaston Gallimard-ral folytatott levelezését adja közre.
Amikor Jean Cocteau azt jegyezte fel Proustról, hogy „rendkívül sértődékeny volt”, és minden figyelmetlenséget a személye elleni támadásként fogott fel, nem rosszmájú anekdotát mondott, hanem egy munkamód lényegét ragadta meg. A most kiadott levelek tanúsága szerint Proust sértődései mögött nem hiúság, hanem könyörtelen műfegyelem állt.
Számára a könyv nem egyszerű tárgy volt, hanem a gondolat teste – és ha a testben egy apró hibát fedez fel, addig nem nyugszik, míg ki nem javítja.
1912-ben, negyvenegy évesen indul a kálvária. Első kötete, a Swannék oldala kéziratát a nagy kiadóházak – köztük a Gallimard elődjei – visszautasítják. Proust ekkor a pályáját éppen akkor indító Bernard Grasset-hez fordul. A kiadó vállalja a megjelentetést, de szerzői költségen: a nyomdai munka, a hirdetés, a példányok egy részének terhe a szerzőre hárul – a századelő végének megszokott gyakorlata szerint. Az alku már eleve feszültséggel telített; Proust levelei ettől kezdve újra és újra a költségre, a példányszámokra, a sajtópéldányokra és a terjesztésre fókuszálnak.
A levelezés legdrámaibb részei munkamódszeréről szólnak. Proust, miután megkapta a nyomdai levonatokat, javított, toldott, kihúzott, majd ismét hozzáírt. Kitalálta a később legendássá vált „papírbetéteket”: keskeny, harmonikaszerű csíkokat ragasztott a kéziratra, amelyeken új bekezdések kígyóznak tovább; olykor két és fél méterig érnek ezek a toldások. A Swann-kötet szedése nyolc hónapig tartott: a szedők és korrektorok sokszor kezdték újra a munkát, mert az írónak mindig új és új ötletei támadtak. Proust egy sor levelében a könyvkészítés apró részleteiről ír: betűnagyságról, bekezdésekről, lapszámozásról, margóról, papírról, a kötésről – mindarról, ami a legtöbb szerző számára néma háttér, ez nála az alkotás szíve.
Drasztikusan csökkentené a kulturális támogatásokat Giorgia Meloni kormányaA friss kiadás szépen kirajzolja azt a fordulatot is, amikor Proust – nem kis sértettséggel – „elválik” Grasset-től, és Gaston Gallimard felé fordul. Gallimard – aki korábban még kételkedett Proustban – most már érzi, micsoda tehetséggel van dolga, ezért minden erejével igyekezett megtartani. Kapcsolatuk egyszerre munkatársi és baráti: a levelekben a biztató hang mellé nem ritkán keserűség is vegyül, amikor Proust újabb és újabb halaszthatatlan kéréssel áll elő. Gallimard egy ponton – közvetlenül azután, hogy a Virágzó lányok árnyékában 1919-ben elnyerte a Goncourt-díjat – hosszú levélben fejtette ki az írónak: a ragaszkodásuk nem csak látszat, hanem valódi barátság; de a munka csak akkor halad, ha a végső változaton végre nem változtat többet.
Proust állapota közben egyre súlyosbodott, kínzó asztma gyötörte: menedéket keresett távol a külvilág zajától. Alfred Agostinelli, a sofőr és társ – akinek alakjából kinő az Albertine-figura – 1914-ben balesetben meghalt. Kitört az első világháború: Proust pénzügyi helyzete egyre rosszabb lett, a készülő kötetek meg-megakadtak. De a munka – amint a levelekből is érzékelhető – egy pillanatra sem lankadt.
Sárkány ellen sárkányfű – Ami a boszorkánynak a fekete macska, az a Harry Potter írójának a női jogok kérdéseA most közreadott kötetek nemcsak a munkamódszert világítják meg, hanem azt is, hogy Proust számára a levonat nem végállomás, hanem új kezdet: a „javítás” nem adminisztratív kiegészítés, hanem költői cselekedet. Nem véletlen, hogy egy 1920-as levelében irigykedve emlegeti a Le Figaro napilap korrektori gyakorlatát: ott a hiba másnapra eltűnt – vajon miért nincs a könyvkiadóknál hasonló, miért nincs olyan személy, aki az íróval vállvetve szabadítja meg a szöveget minden porszemétől, kérdezgette.
A levelek kijózanítóan hatnak. A nagy mű mögött mindig ott az árnyoldal: a hirdetés ára, a papír beszerzése, a raktárbeli készlet, a kereskedői kimutatások. Proust egyszerre „szeszélyes művész” és „precíz üzletfél”: számonkér és hálát ad, sürget és kiengesztel, olykor igazságtalan, máskor szelíd. Ez a lelki ingadozás teszi elevenné ezeket a lapokat. A sorok közt élesen kirajzolódik René Blum alakja is (művészeti szervező, Proust irodalmi ügynöke), akit testvérén keresztül ismer a világ: Léon Blum később francia miniszterelnök volt.
Proust 1922. november 18-án halt meg. A nagy regényfolyam – A megtalált idő című utolsó kötetével – 1927-re zárul le, de valójában ezzel kezdődött az utóélet: napvilágot látott a fiatalkori elbeszélések gyűjteménye; előkerülnek A hetvenöt kéziratlap korai vázlatai, melyekben már ott lüktet a későbbi mű egész szerkezete. A Nouvelle Revue française – Gallimard irodalmi folyóirata – 1923 januárjában nagy emlékszámot szentel neki: Cocteau, Mauriac, Morand, Reynaldo Hahn, Valery Larbaud írnak róla. A mostani levelezéskötet ehhez a mozaikhoz illeszt újabb, fontos darabokat.
Mi a tanulság? Az eltűnt idő nyomában nemcsak a „megtalált időről”, hanem a megtalált formáról szól. A mondat zenéje mögött a könyv anyaga rejlik: a betű, a papír, a margó, a kötés, a türelem – és a kiadóshoz szükséges, elengedhetetlen kompromisszumok. A most közreadott levelek nem puszta mellékletei a műnek. Kulcsok: kinyitják előttünk a műhelyajtót, s megismerjük, milyen verejtékes munka zajlott a világirodalom egyik leghíresebb regényfolyama mögött.
