Nemzedéki önreflexió

Lucy Kirkwood 2016-ban született drámájának első bemutatóját Londonban tartották, azóta több nemzetközi elismerést is bezsebelt, nálunk 2022-ben mutatták be először a Rózsavölgyi Szalonban. Most a Radnóti Színház tűzte a műsorára Fehér Balázs Benő rendezésében.

Az előadás rögtön olyan magas hőfokon indul, hogy azt gondolnánk, ezt már nem is lehetne fokozni. De a Devich Botond által tervezett modern konyhabelsőben ez mégis sikerül, több mint másfél órán át. Rose (Tóth Ildikó) vendégségbe érkezik régi kollégáihoz, Hazel (Kováts Adél) fogadja, de a váratlan vendég beveri az orrát a hirtelen belülről kinyíló ajtóba. Az ütéstől az orra elkezd vérezni, a ruhája is olyan lesz. Az induló jelenet szimbolikus is, hiszen később, Robin (László Zsolt) megjelenését követően pedig pláne, nagyon sok minden korábbi elhallgatás, ki nem beszélt dolog a felszínre kerül. Egy szerelmi háromszög szövevényes kálváriája is megidéződik, sok humorral, beszólással. Ám a nyersebb és ironikusabb mondatok mögött is nagyon sok a mélység és az élettapasztalat. Meg leginkább az önreflexió. Az elmúlás, az életvégi krízis valamennyiüket megérinti. Korai még, de mégis azt érzik, hogy nem tudni meddig tart az életük, ráadásul egy természeti katasztrófa sürgeti a döntésüket. Szóba jönnek a címben jelzett gyerekek is. A szülői felelősség, az önzőség és ahogy egyikük megfogalmazta, most már látják „ a munka nem egyenlő az élettel.” Kérdés, hogy miért nem vagyunk korábban bölcsebbek, akkor amikor még lenne bőven időnk. Miért kell az idő végességét megéreznünk, hogy képesek legyünk tisztábban, bölcsebben látni? Kováts Adél, Tóth Ildikó és László Zsolt színésztriója annyi figyelmemmel, empátiával, apró rezdüléssel adja meg erre a választ, hogy nem győz a néző az egyik felismeréstől eljutni a következő rácsodálkozásig. Tényleg ilyenek vagyunk? Ennyi hibát vétünk? Ennyire a pillanatnyi érdekeké és vágyaké az elsőbbség? Miközben megbántunk ezzel hozzánk közel állókat, nem beszélve arról, hogy mennyi kárt teszünk a környezetünkben. A három színész annyira természetesen és egymásra figyelve létezik a színpadon, hogy emiatt mindent elhiszünk nekik. Tóth Ildikó figurájának zsigeri lazasága, Kováts Adél nőalakjának a saláta és a jóga fontosságát hangsúlyozó szólamai, illetve László Zsoltnak az élvezetek megélésére törekvő férfija, mind csupa izgalom. A különbözőségük feszültsége pedig egyenesen felkavaró. Nevettető és könnyeket előcsaló egyszerre. Azt gyanítom, hogy a Gyerekek hosszú széria elé néz. Emlékszem mennyire fontos előadás volt a Radnótiban annak idején a Nem félünk a farkastól. Most Lucy Kirkwood darabja bemutatásakor megint azt érezhetjük a Nagymező utcában, hogy valami nagyon minket megérintőnek lehetünk a részesei.