Néhány héttel ezelőtt Juhász Péter, az Együtt volt elnöke azt üzente Kocsis Máténak, a Fidesz frakcióvezetőjének, hogy: „kapja be!”. Juhász azért tette ezt, mert Kocsis egy rágalmazási ügy potenciális gyanúsítottjaként emlegette őt. Juhász megszólalása nem váltott ki megrökönyödést, s Kocsisnak küldött „ajánlata” gyorsan feledésbe merült. (Tegnap egyébként a momentumos Stummer János is üzent a parlamentben: „Kedves uraim, vegyétek el nyugodtan a mentelmi jogomat, és kapjátok be!” Vélhetően ez sem marad túl emlékezetes.)
Bezzeg amikor Toller László, Pécs szocialista polgármestere 1999 decemberében azt mondta az újságíróknak, hogy „a Fidesz bekaphatja!”, abból hónapokig tartó botrány lett. Sőt, ha a körünkből 15 éve eltávozott Toller neve szóba kerül, még ma is sokaknak az említett mondat jut eszébe.
Elkezdődött a fideszes megtorlás, Juhász Péter üzent Kocsis MáténakKapjátok be! – közölte a mentelmi jogát felfüggesztő fideszesekkel Stummer János a parlamentbenToller szókimondásban „megelőzte” korát. Másban is. Mielőtt ennek bizonyításába belefognánk, a politika iránt érdeklődő fiatalok (és a feledékeny idősebbek) kedvéért röviden összegezzük Toller László életrajzát. 1950 október 21-én született, némiképp ez is aktualitást ad írásunknak. Toller a pécsi jogi karon diplomázott, majd a Baranya megyei tanácson dolgozott. Tagja volt az MSZMP-nek, aztán az MSZP-nek, 1990-ben önkormányzati képviselővé választották. Négy év múlva, s még háromszor parlamenti választás nyert pécsi körzetében, 1998-ban és 2002-ben pedig Pécs polgármesterévé emelték a választók. Az ő regnálása alatt nyerte el Pécs az Európa Kulturális Fővárosa címet, ám a titulussal járó építőmunkában már nem vehetett részt, mert 2006 júniusában a sofőrje által vezetett autóban ülve – egy másik járművezető hibájából – balesetet szenvedett. Sofőrje meghalt, Toller pedig éber kómába esett. 2010. május 10-én hunyt el. A politikus háromszor nősült, második feleségét orvosi műhiba miatt vesztette el. Mindhárom házasságában született egy-egy gyermek, a legkisebb 2 éves volt a végzetes baleset idején.
Toller mindig fölényesen nyert a parlamenti és polgármesteri választáson. A pécsiek iránta táplált szimpátiáját erősítette, hogy igazi társasági ember volt, szeretett beszélgetni, vitázni, évődni, másokat ugratni, és jól viselte, ha vele tették ugyanezt.
Az utcán bárki megszólíthatta, vezetőként is megmaradt letegezhető, sörözésre invitálható, vidám fickónak. Autójával sosem hajtott be a városháza zárt udvarába, a hivatal előtt szállt ki, élvezte, hogy ráköszönnek, szóba elegyednek vele. Mindebben talán volt némi szerepjáték, de jól állt neki ez a szerep.
Nem jött zavarba a szokatlan helyzetektől. Már polgármester volt, amikor egy anyagilag ellehetetlenült pécsi asszony fel akarta magát gyújtani a főtéren, ő kiment hozzá a hivatalból, sétált vele, megnyugtatta, állást és megélhetést szerzett neki. Amikor a közgyűlés iskolabezárásokról döntött, és a pedagógusok tüntettek a városháza előtt, Toller – noha kollégái és párttársai próbálták erről lebeszélni – kiállt a demonstrálók elé, és meggyőzte vagy legalábbis lehalkította őket, mondván: a csökkenő gyereklétszám miatt a város nem tehetett mást. Fürdött a nyilvánosságban, ha jeles alkalomból kellett megszólalnia, a szöveg megírását sosem bízta másra, és mindig papír nélkül beszélt.
Az önkormányzati munkában otthon volt, a hivatal alkalmazottai szerettek vele együtt dolgozni. Bátran döntött:
– Egy politikus, egy városvezető sose féljen dönteni – vallotta –, ha egy vezető határozatlan, abból a választók azt vonják le, hogy nincs koncepciója, célja, hozzáértése, és hogy a posztjára alkalmatlan.
A rossz döntés jobb, mint a meg nem hozott, mert a rossz döntést később – titokban vagy a körülmények megváltozására hivatkozva – lehet korrigálni, a meg nem hozott döntés viszont kijavíthatatlan.
Toller sose bújt el az újságírók elől, minden kérdésre csuklóból válaszolt, s a kész cikket – megjelenés előtt – nem kérte vissza. A városi közgyűlés ülésein időnként kegyetlen humorral „verte le” politikai ellenfeleit. Iróniája gyakran nevetségessé tette és dühítette a másik oldalt, ezért sűrűn vádolták azzal, hogy megosztja a várost, holott neki az lenne a dolga, hogy integrálja a különvéleményen lévő pécsieket. Erre csak legyintett, szerinte a fideszesek azért támadták, mert ugyanolyan kemény, mint az ő vezetőik. „A Fidesz a nyuszi szocikat kedveli” – tette hozzá.
Amikor viszont kitudódott a „bekaphatja!” kiszólás, az MSZP-n belül is támadták. Főleg a párt fővárosi elitje bírálta őt, jelezték neki, hogy ez a naturbursch viselkedés elfogadhatatlan. Toller addig is azt érezte, hogy a csúcsvezetésből néhányan kissé lekezelik őt, így számukra ő megfelel vidéki talpasnak, de arra nem, hogy meghatározó személyisége, irányadója legyen a pártnak. Ő viszont – pártszervezetében, parlamenti frakcióvezető-helyettesként, a Megyei Jogú Városok Szövetségének elnökeként – megtapasztalta, hogy a vidéki talpasok hallgatnak rá, mögötte állnak. Talán sértettsége is motiválta, hogy pártját egyre sűrűbben bírálta. Úgy látta, hogy 1998 után a szocialisták közül sokan belekényelmesedtek a parlamentben az ellenzéki állapotba, bírálják ugyan a kormányt, de túl elegánsan, a választók számára hatástalanul, mintha nem is akarnának nyerni a következő választáson, talán tartanak attól, hogy akkor bele kell állni az ország irányításába, ami felelősséggel jár, ellenzékiként viszont ez nem nyomasztja őket, így is megvan a pénzük, tekintélyük Toller ezt a komfortábilis magatartást elutasította. Olyan pártvezetést akart, aki elhiteti a választókkal, hogy az MSZP képes leváltani a Fideszt, s erre a Kovács László vezette pártot nem látta alkalmasnak. Ezzel kapcsolatban ekképp fogalmazott:
– Horn igaz vezér volt. Elnökként nem volt igazi demokrata, de hát csak az a párt lehet sikeres, amelyikben van egy erőskezű vezető. A demokratikus pártok világszerte döglődnek.
Utóbbi elhíresült kijelentését akkor sokan cáfolták, ám azóta kiderült, hogy igaza volt, mert a demokratikus pártok, mint kormányképes erők, nemcsak döglődtek, de világszerte ki is pusztultak, s immár azok a pártok maradnak versenyképesek, ahol van egy „tévedhetetlen” vezető, gondoljunk csak Trump, Putyin és Orbán hatalomgyakorlási metodikájára, vagy Magyar Péter feltörésére.
Az elsők között mondta ki, hogy a 2002-es választáson Medgyessy Péterrel győzhet az ellenzék. Prognózisa bejött, az MSZP-SZDSZ koalíció nyert a választáson. Tollert sokan esélyesnek látták a belügyminiszter posztra, ám se a pártvezetés, se Medgyessy nem benne gondolkodott. Toller kifelé azt állította, hogy ő nem is akart miniszter lenni, mivel ez a szolgálat elszakította volna városától, és ő mégiscsak Pécsett van otthon. Utóbbi igaz volt, de azért fájt neki mellőzés, mert alkalmasnak gondolta magát a főbelügyérnek.
2004 nyarán a kormánykoalíció népszerűsége visszaesett, ezért Medgyessy lemondott. Az MSZP elnöksége a Miniszterelnöki Hivatalt vezetőjét Kiss Pétert akarta kormányfőnek, ám ez ellen Toller fellázadt, és nyilvánosságra hozta, hogy rávágta az ajtót a sundám-bundám döntést előkészítő elnökségre. Azt követelte, hogy pártkongresszust hívjanak össze az ügyben. A kongresszus szeptemberben Gyurcsány Ferencet jelölte kormányfőnek, s ebben komoly szervezőmunkája volt Tollernek. Amiképp abban is, hogy egy hónappal később Hiller István lett az MSZP elnöke. Akkortól nyíltan hirdette magáról, hogy pártjában ő a „királycsináló”.
2005 elején azzal akarta folytatni ezt a tevékenységét, hogy Szili Katalint államfővé választatja. A pécsi parlamenti körzetében akkor már háromszor nyerő Szili népszerű volt az MSZP-ben, de az SZDSZ ellenezte jelölését. Toller biztos volt abban, hogy megszervezte a többséget Szili megválasztásához, ám tévedett, és végül Sólyom Lászlót választotta meg a parlament köztársasági elnökké.
Sokan, akik Tollert ismerték, nem értették, miért akarja Szilit államfővé emelni. Bár a két politikus viszonya harmonikusnak látszott, Tollernek kritikus véleménye volt Sziliről.
Amikor az MSZP országos elnöksége az 1994-es országgyűlési választás előtt Szili Katalint tette a párt baranyai listájának élére, Toller jelezte, hogy nem ért ezzel egyet, az első hely neki járt volna. Önmagát később is meghatározóbbnak gondolta a pártban Szilinél. De akkor miért lobbizott képviselőtársa kitüntető társadalmi rangjáért? Akik közelről ismerték Tollert, tudták, hogy azért küldené őt a Sándor-palotába, mert akkor nem lesz Szilinek befolyása az MSZP baranyai szervezetének életére. Toller ugyanis nagyon értett ahhoz, hogy miképp mozgassa párt és – persze – saját érdekében az embereit, és nem akarta, hogy ebbe a sakkozásba Szili beleszóljon. Amúgy meg azt gondolta, hogy az államfői poszt súlytalan, a kormánytöbbség kedve szerint dirigálja az elnököt, s ez a poszt csak látszathatalom.
Ebben is igaza volt, de azzal nem számolt, hogy Sólyom László valóban önálló hatalmi ágként tekint az államelnökségre, és akként is gyakorolja funkcióját, nem úgy, mint elődei és utódai. Sólyom jogi állásfoglalásai gyakran fájó tövisek voltak a balliberális kormány sarkában. A 2006-os választást így is biztosan nyerte az MSZP-SZDSZ koalíció, és Toller is hozta körzetét. Miniszterként ezúttal sem került szóba a neve, pedig Gyurcsánytól elvárta volna. Az, hogy Szili Katalin nem lett államfő (az MSZP által irányíthatatlan Sólyom viszont igen), párton belül csökkentette a népszerűségét. Az őszödi beszéd kiszivárgásának idején már kómában volt, így pártja összeomlását aktív emberként nem élhette meg.
A bekaphatja-sztori sosem kopott le róla. Az újságírók még évekkel később is megidézték a történetet, ha róla publikáltak. Amikor magam is ezt tettem, kifakadt: – Miért ezt ismételgetitek mindig? Ha Orbán Viktor üzente volna nekünk, szociknak, hogy kapjuk be, már rég törvényjavaslat lett volna belőle.
Annak tükrében, hogy milyen törvényeket szavazott meg az elmúlt 15 évben a Fidesz-KDNP tandem, Toller viccnek szánt megjegyzése nem is tűnik teljesen alaptalannak.
