Egy bort leírni és elhelyezni egy értéklistán egy bekezdés. A borban nemcsak a bor minősége érdekes, úgy érdemes felfogni, mint kulturális izét. A szerencsés borországokat átitatja a bor, a hétköznapi kultúrától az elit csúcsminőségű borfogyasztásáig (ahol a bor befektetési, nem fogyasztási cikk, pl. egy 1945-ös Romanée-Conti főzőbor habkönnyű 558 ezer dollárért – 195 millió forintért – kelt el egy aukción 2018-ban Vásárosnaményban, ja nem, Svájcban). A bor a kultúra egyik fő konstituálója, közéjük tartoztunk mi is. Ma már, közhely jön, a magyar bor tényleg csak Magyarországon világhírű, és színes válságok sújtják a globális felmelegedéstől, az energia-áremelkedéstől és a szédületes inflációtól a vásárlóerő csökkenésén és a túlburjánzó bürokrácián át a szőlőterületek csökkenéséig és az olyan globális nyavalyákig, mint a borfogyasztás visszaesése, avagy az olyan rémálmok terjedéséig, mint az alkoholmentes bor (lásd Borászati guminő című dolgozatomat a Blikkben, 2024. 03. 07.)
Végül itt van az ún. aranyszínű sárgaságot okozó fitoplazma-fertőzés, mely ijesztően emlékeztet az overkillt jelentő XIX. századi filoxéra-pandémiára, ami a termő szőlők kétharmadát kinyírta Európában, hatalmas megélhetési válságot generálva nálunk is. Btw ez az amerikai szőlőkabóca által terjesztett súlyos nyavalya 2013-óta ismert Magyarországon, csak sajnos a mindenkori agrárkormányzat és a hegyközségek totális inkompetenciája okán 2013–2025 között az égvilágon semmit nem tettek ellene, oszt' most nézhetünk, mint Rozi a moziban. Most persze, hogy közelegnek a választások, és jó lenne nem elveszíteni a jellemzően jobber borászgazdák támogatását, beindult a tűzoltás, de lehet, hogy már késő.
Ám a borvidékek és egyes pincészetek ma is a szép élet fókuszpontjai, erről fogunk ma itt delirálni az egyik legszebb magyar pincészet felmutatásával, mert szépen kell élni, szép élet nélkül nincs más, csak nyomorúság, mondja Dáfu király Saul Bellow Henderson, az esőkirály című remek regényében.
Lőrincz György junior látott vendégül minket, ún. borszakírókat – elbűvölő fiatalember, hallatlan tudatossággal és szakértelemmel és jóra való törekvéssel. Hangsúlyozta, hogy a bikavérnek kell Eger zászlósborának lennie, a rendkívüli adottságú magyar Burgundiának (ez olyan hülyeség, mint hogy Beethoven a zene Mozartja, © Fábry Sándor, de tény, hogy világszínvonalú fehérekre s vörösökre egyaránt képes borvidékről van szó). És Lőrinczék a modern borkép elkötelezettjei, az egriességé. Ez olyasmi, hogy a bikavér nem nehéz, fekete borleves, amiben megáll a kanál, mint a nagy feka délies, bordói vörösökben, melyek btw eladási nehézségekkel küzdenek, hanem inkább karcsú szerkezetű, színe a rubinból hajlik a feketébe, szép savtérképű, fehérboros savtartalmú (6 g/l) bor, ami intenzív gyümölcsösséget hoz magával, üde, könnyebb ivású, sokkal jobban megfelel a mai borízlésnek (mert valahogy hullámzik a borfogyasztó ízlése: hun fehér, hun vörös hullámok váltják egymást az évszázadok során, most éppen sosem látott apály van, ahogy a világ csavarodik bele a háborúfelejtésbe és a tömeggyilkos diktátorok szájjal való kényeztetésének fáradságos örömeibe, úgy a bor is megy ki a divatból, ahogy Európa is, mely Európa tkp. a bor szinonimája kis túlzással). Egyszóval a remek savtérképű kékfrankosra felhúzott, kadarkával puhított küvét az elképesztő nemzetközi sikereket arató Lőrinczék olyanná akarják tenni, mint amilyen mondjuk a chianti, a bordói, a rioja vagy a burgundi, amit mindenki (meg)ismer a nagyvilágban. És tökéletes gasztrobor, mert a bor a gasztró függőváltozójaként értelmezhető igazán, és a bikavér más, mint a többi, csak lokális és magyar összetevőkből áll, így csak itt lelhető fel, mert a piac is a mást keresi, nem az ezredik cabernet-t. De nem 1552 van, ami a páratlan nemzeti összefogás éve volt, Lőrinczéknek az összes válság mellett meg kell küzdeniük a magyar társadalom kooperációra való képtelenségével, sokszor a borásztársak közönyével is.
