A Vlagyimir Putyinnal lebonyolított telefonbeszélgetés elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy ismét egy amerikai–orosz csúcstalálkozó, méghozzá budapesti helyszínnel, uralja a hírpiacot. Ennek hatására megváltozott Volodimir Zelenszkij másnapra tervezett fehér házi tárgyalásának napirendje is. Hiába kérte az ukrán elnök a Tomahawk rakéták átadását, most ez még nem következett be. Az amerikai elnök az erővel kényszerítés helyett ismét úgy érzi, hogy Putyin hajlik a tárgyalásra, és így talán gyorsabban elérhető az általa annyira sürgetett megállapodás.
Egészen pontosan az erővel kényszerítés eszköztárát Trump most ismét Ukrajna ellen fordította. Viselkedéséről döbbenetes részleteket szivárogtattak ki olyanok, akik szem és fültanúi voltak a történteknek. Az amerikai elnök káromkodva, időnként alpári stílusban fenyegetőzve próbálta rávenni Zelenszkijt az orosz követelés elfogadására, vagyis a kelet-ukrajnai donyecki régiónak az agresszor által még el sem foglalt területeinek átadására. Tette ezt Trump úgy, hogy kritikátlanul megismételte a Putyin által kedvelt megfogalmazásokat. A jelek szerint az ukrán elnöknek újfent rendkívüli önuralmat, és lelkierőt kellett gyakorolnia, látva fehér házi vendéglátója agresszív rohamát.
Zelenszkij, ahogyan Európa vezető politikusai is, higgadtan reagáltak. Az ukrán elemzői értékelések között azonban eluralkodtak a végletesen borúlátó hangok. A háború kitörésének negyedik évfordulójához közeledve, szembesülve Trump sokadik pálfordulásával, ezen nincs is mit csodálkozni.
Kijevben nagyon bíztak abban, hogy a rendkívüli technológiai képességekkel rendelkező Tomahawk rakéták bevetésével működésképtelenné tudják tenni Oroszország kőolajipari infrastruktúráját. Ezek a létesítmények olyan célpontok, melyeknek pontosan ismert a működése, és méteres pontossággal a földrajzi helye is. A csővezetékek, a kőolaj-finomító üzemek és a legnagyobb terminálokként működő tengeri kikötők olyan könnyű célpontjai a modern katonai eszközöknek, amiket az orosz rakétaelhárító rendszerek képtelenek megvédeni. Az elmúlt hetekben az ukránok saját fejlesztésű drónokkal és rakétákkal sorra elérték az Oroszország európai felének területén levő célpontokat. Korábban elképzelhetetlen volt, hogy a kétkontinensnyi birodalom 2-3 ezer kilométeres távolságban levő stratégiai fontosságú üzemeit meg meri, meg tudja támadni bárki. Most a rémálom valósággá vált. Amit korábban a természetes védettséghez soroltak, az mára szertefoszlott. A nagy távolságok sugallta biztonságérzet helyét most a bizonytalanság, és a videófelvételeken jól hallható félelem vette át. „Hol van a légvédelem? Miért nem működik a rakétaelhárítás?!” - hallani a dühödt káromkodásokkal kevert kérdéseket. Mindeközben Moszkvában igyekeznek úgy tenni, mint ha az ukránok jól dokumentált akciói nem okoznának különösebb fejfájást. A látványosan lángoló finomítók és üzemanyag-tárolók ellenére tagadják, hogy az egyes orosz régiókban bekövetkezett benzinhiány már a háború következménye lenne.
Szakértői becslések, bár eltérő mértékben, de úgy látják, hogy egyre kritikusabbá válik a helyzet. Most már az orosz finomítói kapacitás 15-20 százalékát kényszerítették leállásra, méghozzá úgy, hogy a javítások jelentős részét el sem tudják végezni. A hatástalannak hazudott szankciók ráadásul meggátolják a robbanásokban sérült alkatrészek gyors cseréjét. A nyugati gyártók termékeit a kínaiak a legtöbb esetben másfél, két év alatt tudják pótolni. Egyedi tervezésű alkatrészekről van szó, így ezek pótlása a legtöbb esetben megoldhatatlan feladat elé állítja az orosz és a kínai szakembereket.
Bárhonnan közelítünk az ukránok nagy hatótávolságú romboló eszközeivel végrehajtott akcióihoz, azt az eredményt kapjuk, hogy a baj annál is nagyobb, mint amilyennek eddig látszott. Ezért sem meglepő az a hisztéria, ami akkor tört ki Moszkvában, amikor terítékre került a Tomahawk szárnyas-rakéták lehetséges átadása. Egyre több jel utal arra, hogy sok minden más is hathatott Putyin tárgyalási kedvére.
Az Economist egyik nagy elemzése szerint valóban drámaian romlott az orosz gazdaság állapota. A bulvárnak egyáltalán nem nevezhető brit hetilap állításai egybecsengenek az amerikai adminisztráció orosz gazdaságot érintő nyilatkozataival. Maga Trump elnök is többször úgy nyilatkozott Oroszország gazdaságának állapotáról, hogy az felért egy sértéssel. Erre a kudarccal végződött alaszkai csúcstalálkozó után került sor. Azokban a napokban, amikor rájött, hogy Putyinnak esze ágában sincs befejezni az Ukrajna ellen indított háborúját. Akkor az orosz elnök világossá tette, hogy csak a Kijev kapitulációját jelentő feltételek elfogadása esetén állítja le a hadseregét. Most mégis felhívta Trumpot, valamiért fontosnak érezte azt, hogy megakassza az amerikai támogatás magasabb fordulatszámra kapcsolását.
Bár sokakat nagyon bosszant az amerikai elnök döntése az újabb csúcstalálkozó megtartásáról, az látszik a legvalószínűbbnek, hogy Trump még egy utolsó esélyt ad Putyinnak az ukránokkal korábban, tiszta mentális állapotában már egyeztetett amerikai békejavaslat elfogadására. Ezért is különösen izgalmas, hogy mi lehet még a Tomahawk rakéták okozta fenyegetésen és a halmozódó gazdasági nehézségeken túl, ami tárgyalóasztalhoz kényszerítette az orosz elnököt?
Sokan hajlamosak alábecsülni azokat a lépéseket, amiket az európai és amerikai egyeztetések nyomán az Ukrajnának szánt támogatás finanszírozásáról határoztak el. Döntöttek a leginkább Európában zárolt orosz pénzügyi tartalékok felhasználásáról, amivel lényegében orosz pénzzel fogják fedezni a háború borsos költségeinek jelentős részét. Ez pedig azért is nagyon rossz hír Moszkvának, mert lenullázza az orosz agresszióval szemben nagy megértést tanúsító nyugat-európai euroszkeptikusok fő érvét. Vagyis nem lehet arra hivatkozni, hogy a „brüsszeli háborúpártiak az adófizetőket megkárosítva pénzelik Ukrajnát”. Másképp fogalmazva, nem látszik kimerülni sem Európa elkötelezettsége, sem pedig a kasszája.
A másik történés, ami drámaian befolyásolhatja Putyin harci kedvét, az szép csendben Pekingben kezdett el kibontakozni. A Kínából egyre intenzívebben kiszivárgó hírek arról szólnak, hogy a gazdasági válságjelek mellett konfliktus érik a legfelsőbb vezetésben. A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának ezen a héten lezajlott tanácskozása előtt már arról terjedtek a legmerészebb híresztelések, hogy akár le is válthatják Hszi Csin-ping elnököt. A visszafogottabb forgatókönyvek az sugallták, hogy nem minden posztjától fosztanák meg Hszit. Meghagynának neki egy protokolláris posztot, olyat, ami egy kevésbé radikális váltást sugallna a legfelsőbb vezetésben.
A pekingi politikai boszorkánykonyha tapasztalt elemzői szerint teljesen kiszámíthatatlan, hogy mi bizonyul igaznak a híresztelésekből. Az mindenesetre óvatosságra inti a kétkedőket és a hírekkel szemben elfogadóbbakat egyaránt, hogy Hszi tartós távolmaradása a nyilvánosságtól nem előzmények nélküli. Így a szivárogtatás is sokak céljait szolgálhatta.
Azt viszont nem vonta kétségbe senki sem, hogy Moszkvában megkülönböztetett figyelemmel követik a pekingi fejleményeket. Ha valakiknek, úgy az oroszoknak hiányozna a legkevésbé egy radikális kurzusváltás Pekingben. A háborús évek terhei teljes fordulatot hoztak az orosz–kínai viszonyban. Míg korábban kiegyensúlyozott partnerség jellemezte Moszkva és Peking kapcsolatát, addig most már Kína érdekei uralják a két ország együttműködését. Az orosz kereskedelmi adatok alapján bizonyos, hogy a Kínának értékesített kőolajból származó árbevétel és a kettős rendeltetésű kínai eszközök szállítása nélkül Oroszország már rég elvesztette volna ezt a háborút.
A Trump-Putyin találkozó lehetséges kimenetelét illetően egyre több olyan vélemény lát napvilágot, amelyek szerint az alaszkai kudarc után a Fehér Ház biztosra akar menni. Ezért az előkészítő megbeszélésen Marco Rubio külügyminiszter fog tárgyalni orosz kollégájával, Szergej Lavrovval, vagyis nem egy a diplomáciában járatlan ingatlanfejlesztő fogja eldönteni, hogy mennyire lehet komolyan venni az orosz megegyezési szándékot. Vagyis nem egy Steve Witkoffra lesz rábízva, hogy mit ért meg, vagy ért félre az oroszok javaslataiból.
Rubio profi tárgyaló nemzetközi kérdésekben, így az ő értékelése kulcsfontosságú lesz annak eldöntésében, hogy egyáltalán létrejön-e az elnökök találkozója Budapesten. Addig is, amíg ez kiderül, az európai vezetőknek lehetőségük lesz feldolgozni a megalázó mellőzöttséget. Orbán Viktor pedig kiélvezheti a vendéglátó szerepével járó pillanatnyi dicsfényt.
