Még szeptember elején is úgy tűnt, hogy Izrael a végsőkig folytatja a Hamász ellen két éve indított gázai háborúját, amelyben mindvégig élvezte az Egyesült Államok teljes támogatását. Mi vezetett oda, hogy az amerikai elnök a háború gyors lezárása mellett döntött?
Most úgy tudjuk, hogy amikor szeptember 9-én Izrael légicsapást mért a katari főváros egyik épületére, amelyben a Hamász vezetői éppen a legújabb amerikai tűzszüneti javaslat megvitatására gyűltek össze, az kivágta a biztosítékot személyesen Donald Trumpnál is. Az amerikai elnököt már előtte is frusztrálta az izraeli kormány Gázával kapcsolatos magatartása, hiszen számára fontos annak a látszata, hogy ő a béke elnöke. Így amikor Izrael a béketeremtésben Amerikával szorosan együttműködő öbölállamra mért csapást, azzal átlépett egy határt. Ennek bizonyítékát láthattuk, amikor Trump nyomására Netanjahu bocsánatot kért a katari kormányfőtől. Talán a Hamász is ekkor hitte el, hogy Trump képes lesz tető alá hozni egy megállapodást.
Az amerikai nyomáson túl Izrael miért ment bele ebbe?
Nyilván fontos tényező volt Izrael fokozódó nemzetközi elszigetelődése, illetve az izraeli gazdaság és hadsereg kimerülése is. Emellett már a Gázaváros elleni offenzíva augusztusi megindításakor láttuk, hogy a szakadék az izraeli politikai és katonai vezetés között növekszik. Ugyanakkor óvatos lennék abban, hogy az október 8-án kötött tűzszüneti megállapodás stratégiai változást hozhat-e. A korábbi tűzszüneteknél is két narratíva volt. Az egyik, hogy annak nyomán végre el lehet indulni a rendezés felé, a másik pedig az, hogy a nemzetközi nyomásnak engedett csak Netanjahu, és amint lehet, folytatja a harcokat.
A palesztin terrorszervezet és Izrael közötti tárgyalások közvetítésében kulcsszerepet játszott Katar, Egyiptom és Törökország. Őket mi köti Trump béketervének a megvalósulásához?
Ezek az országok őszintén érdekeltek abban, hogy a gázai háború véget érjen. Egyrészt, mert a háború folyamatos politikai nyomást helyez rájuk, hogy védjék meg a palesztinokat, amire képtelenek, és látják, hogy amíg a harcok nem érnek véget, addig fennmarad az eszkaláció veszélye is. Ez nagyon fontos. Másrészt Katar számára a közvetítés a külpolitikájának egyik legfontosabb eleme, amellyel biztosítani tudja a saját státuszát, befolyását, illetve az amerikaiakkal való szoros kapcsolatát. Részben igaz ez Egyiptomra is, hiszen ők azok, akik Izraellel is és a palesztin szervezetekkel is tudnak tárgyalni. Harmadrészt pedig Katar és Törökország szorosabb kapcsolatban volt a Hamász vezetőivel, ezért ők jobban érdekeltek abban, hogy mi lesz vele. Bár ez nem azt jelenti, hogy feltétlenül meg akarják védeni.
A Hamász átadta az összes életben lévő izraeli túszát, Donald Trump szerint vége a gázai háborúnakAzt remélhetik, hogy a megállapodás megfékezi Izrael regionális terjeszkedését? Hiszen a gázai harcok közben Izrael több más háborút is sikerrel megvívott Irán és proxierői ellen.
Abszolút. A Libanonban, Szíriában és Iránban, vagy éppen a jemeni húszi lázadók ellen sikerre vitt hadműveletekkel teljesen megbillent a közel-keleti térség egyensúlya. Izraelre mára egy asszertív, agresszív és regionális katonai elsőbbségre törekvő hatalomként tekintenek a térségben – korábban ez a szerep inkább Iráné volt –, s ennek nyomán elmozdult a régió egyes államainak a külpolitikája is, és már nem feltétlenül Izrael mellé állnak Iránnal szemben. E mögött az a hagyományos megfontolás állhat, hogy ha egy állam túl nagy hatalomra tesz szert, az bizonytalanságot okoz, s növeli a háború esélyeit, ahogy azt láthattuk a gyakorlatban az elmúlt két évben.
Megvalósíthatónak tűnik-e Trump béketerve, amelynek a tűzszünet, a túsz- és fogolycsere, valamint az izraeli erők részleges visszavonása csak az első szakaszát jelenti?
Én elég szkeptikus vagyok ezzel a dokumentummal kapcsolatban. Nem is hívnám egyébként béketervnek, ez egy keret, amelyben alapelvek fogalmazódnak meg. Mindenképpen pozitív oldala: 20 pontja közt szerepel például az, hogy a túszokat elengedjék, vagy meginduljon az újjáépítés Gázában úgy, hogy senkinek sem kell elhagynia az övezetet – holott Izrael korábban Gáza teljes kiürítéséről beszélt. Illetve a Palesztin Hatóságot is valamilyen mértékben bevonnák a következő lépésekbe. Ugyanakkor komoly tartalmi problémák vannak vele,
például, hogy nincs benne szó a megszállt Ciszjordániáról. Van olyan pletyka, hogy a terv 21. pontja éppen a ciszjordániai helyzet rendezésére vonatkozott volna, de az izraeliek hallani sem akartak erről. Ez súlyos hiányosság, hiszen ami ott történik, legalább annyira fontos, mint a gázai fejlemények.
Probléma az is, hogy a tervet sokan úgy látják, mint ami elsősorban Izraelnek kedvez: a Hamász számára egyértelmű határidőket szab, míg Izrael kötelezettségei kapcsán sokkal általánosabban fogalmaz. Nem határozta meg, hogy az izraeli hadseregnek Gáza mely részeiből mikor kell kivonnia csapatait – igaz, azóta a felek megállapodtak erről. Arról sem szól, hogyan zajlik majd a Hamász lefegyverzése. Ráadásul a közel-keleti országok által egy hete Egyiptomban aláírt békedeklaráció sem egyezik a 20 ponttal. Trump terve tehát inkább egy közös kommunikációs platformként és politikai eszközként szolgált, nem tényleges béketervként.
Trump felszólította az izraeli államfőt, kegyelmezzen meg a Hamász felett győzelmet arató miniszterelnöknek az ellene zajló bűnvádi eljárásokban. Ön szerint képes lesz megmenteni Netanjahu hatalmát a pusztító háború miatt őt ért súlyos vádak után?
Donald Trump önmagában nem tudja megvédeni Netanjahut, de láthatóan törekszik rá, ami visszaüthet. A Trump-kormánynak volt egy kifejezetten rossz
helyzetértékelése most hétfőn, amikor a Hamász szabadon engedte utolsó még élő túszait. Az ugyanis egy fontos és érzelmekkel teli nap volt az izraeliek számára, amely jó alapot kínált arra, hogy a nagyon megosztottá vált társadalom közösen élje meg ezt az érzést, és elindulhasson a trauma feldolgozása.
Trump azonban beleerőltette ebbe a napba, hogy kegyelmet kért Netanjahunak. Békemisszióinak különmegbízottja, Steve Witkoff pedig Tel-Avivban, a Túszok terén összegyűlt tömeg előtt Netanjahut dicsérte, és látszott, hogy az embereknek ez nem tetszett. Hiszen a háború alatt éppen a túszkérdés kezelése miatt érte a legtöbb kritika Netanjahu politikáját. És most, hogy a túszok kiszabadultak, ezek a bírálatok szerintem erősödni fognak.
Netanjahu nagy politikai túlélő, úgyhogy nem írnám le, de nem alaptalanul gondolják sokan, hogy szándékosan húzta az időt a túszok kiszabadítása ügyében.
És ezzel összefüggésben az eddigieknél is élesebben vetődnek majd fel a kérdések Netanjahu háború alatti politikai cselekvésével, illetve a 2023. október 7-i terrortámadáshoz vezető mulasztásokért viselt felelősségével kapcsolatban. Gondolhatunk itt többek között a Hamász Izrael beleegyezésével zajló katari finanszírozására.
Izrael újra légicsapást mért Gázai övezetre, a Hamásszal egymást vádolják a tűzszünet megsértéséértA háború árnyékában kevés figyelmet kapott, hogy Izrael a Netanjahu-kormány, a koalíció vallási pártjainak vezetésével Ciszjordánia teljes bekebelezésén dolgozik. Az elképzelt gázai rendezés ön szerint hatással lehet erre a Nagy-Izrael megteremtésére irányuló törekvésre?
Ezt nem tudjuk pontosan. Bár Trump szeptemberben arról beszélt, nem fogja engedni, hogy Izrael annektálja a ciszjordániai területeket, az is lehetséges, hogy az amerikai elnök és az izraeli kormányfő között olyan politikai alku született, melynek részeként a gázai tűzszünetért cserébe Washington nagyobb teret enged az izraeli kormánynak a megszállt Ciszjordániában. A világ a gázai háború alatt valóban kevés figyelmet fordított erre a kérdésre. Ugyanakkor az öbölbeli államok, például az Egyesült Arab Emírségek számára, amely 2020-ban az Ábrahám-megállapodások keretében elismerte Izraelt, Ciszjordánia ügye nagyon fontos, sok szempontból még fontosabb is, mint Gázáé. Kiterjedt annektálása számukra biztosan vörös vonal. De hogy ez ügyben milyen mértékben tudnak hatni az izraeli vezetésre, azt nem látjuk.
Az biztos, hogy de facto folyik az annexió, folytatódik a telepépítési program. Nemrég hagyták jóvá a Jeruzsálem melletti hírhedt Kelet–1-es telepprojektet, ami évtizedek óta napirenden volt Izraelben, és amelynek a megvalósítása végleg megkérdőjelezné egy palesztin állam létrehozásának a lehetőségét,
mivel többé már nem lehetne összefüggő ciszjordániai palesztin területekről beszélni. Emiatt a Közel-Kelet-kutatók nagy része borúlátó a várható ciszjordániai fejleményekkel kapcsolatban.
Izrael és az USA személyében lényegében két olyan kormányzat állapodott meg a háború lezárásáról, amely eddig a fennálló világrend szétverésén dolgozott. Milyen új rendet teremthet ez a Közel-Keleten?
Kétségkívül van egy olyan izraeli–amerikai törekvés, hogy átrajzolják a közel-keleti politika térképét és szabályait, s ez eddig sikerült is. Izrael rengeteg tabut megdöntött az elmúlt időszakban, emiatt teljesen háttérbe szorultak azok a keretek vagy mechanizmusok, amelyeknek például az Európai Unió törekvései szerint meg kellene határozniuk egy válságkezelést – értve ez alatt a viták békés úton, közvetítésen vagy az ENSZ-en és más multilaterális fórumokon keresztül történő rendezését. Ehelyett pedig egy egyoldalú lépéseken alapuló, tranzakcionális, a nemzetközi jog alapelveit papíron sem betartó rendszer alakul ki, aminek a fő jellegzetessége a kiszámíthatatlanság. Mindez rengeteg cinizmust is okoz – főleg az Egyesült Államok, de egyébként az európai országok politikájával kapcsolatban is –, és a korábbiaknál is jobban aláássa eddigi imázsukat a régióban. Emiatt a közel-keleti országok láthatóan diverzifikálják a biztonsági kapcsolataikat, egyre kevésbé bíznak a nyugati országok szavában. Ez ugyan nem jelenti azt, hogy Izraellel vagy az Egyesült Államokkal ne akarnának együttműködni, de várhatóan ők is sokkal nyíltabban és nyersebben fognak önérdeket követni.
