Ha jól értem, nem kell tovább találgatni, mert kiderült, hogy a magyar stand a frankfurti könyvvásáron miért egy A4-es lappal és néhány kötettel „ünnepelte” Krasznahorkai friss Nobel-díját. Megszólalt ugyanis Demeter Szilárd, és a szavai fellebbentették a homályt: „Sajnos, nekünk ilyen diktatúrában kell élnünk, a szakmai felelős kollégák munkájába nem nagyon szólok bele. Nem tiltok és nem engedélyezek, pláne nem politikai alapon, hanem hagyom, hogy tegyék a dolgukat.” Vagyis lényegében ennyire futja, hogy a klasszikusokat idézzük.
Azért rágódjunk még egy kicsit a történteken. Abban egy pillanatig sem kételkedünk, hogy Demetert az értékelvűség hatja át, és valóban jó írónak tartja Krasznahorkait, az általa igazgatott intézményeket pedig olyannyira áthatja a demokratikus szakmaiság, hogy ő valóban nem kérdőjelez meg semmit. Kár, hogy ez az értékelvűség nem az egész NER-re érvényes, mert akkor sem Rákay Philip, sem Takaró Mihály nem rúghatna labdába, még az árnyékukat is elzavarnák. Hanem olyan szellemiség uralkodik, amely annak idején idegennek érezte Kertész Imrét, ahogy most minden gratuláció ellenére idegennek érzi Krasznahorkait is, ezért a fékezett habzású öröm.
Könnyen lehet, hogy a Petőfi Irodalmi Ügynökségben dolgozók is érzik ezt, mert nem ostobák, és a szakmaiságuk mélyén az óvatosság dolgozik, ezért alakult ki ez a népmesei helyzet: ünneplünk is, meg nem is; hoztunk is valamit, meg nem is. Mindenki más meg felháborodik. Joggal. Hiszen nem olyan sűrű jelenség a magyar irodalmi Nobel-díj. Megérdemelne kitűzőt, posztert és egyéb hívságokat, a puszta szerzői jogok felkínálása helyett. Könnyű a németeknek, nekik nagyobb rutinjuk van ebben.
Tetszik, nem tetszik, a mi belső nyomorunkat tükrözi ez az A4-es lap. A kettészakítottságunkat, a minden mélyén ott izzó megvetést és diszkrét gyűlöletet. Aki ezt érti, jobban érti Krasznahorkai műveit is. Például a Zsömle odavan című regényben megcsillanó, olykor paródiába hajló humort. (Házi feladat: mindenki találjon egy olyan magyar írót, akinek Nobel-díja esetén mindkét „oldal” szívből ünnepelne. Van ilyen?) Az A4-es lap pontosan beszél erről a szellemi elsivárosodásról, a valódi ünneplés hiányáról, e tekintetben inkább dicséretet érdemel a magyar stand az őszinteségéért.
Olvasóként viszont semmi sem ronthatja el az örömünket. Ami időnként ott is meglátja a reményt, ahol egyre nehezebb. Akinek a kezében nem véletlenül jár egy-egy könyv, az pontosan tudja, hogy épp az efféle korok szülik, ha nem is rögtön, a remekműveket. Egy politikailag kiegyensúlyozott időszakban, amelyben a politikusok a maguk szürkeségével a köznek dolgoznak, az írónak nem sok dolga akad. A mostani viszont a maga örökös kétszínűségével, „szakmaiságával” igazi aranybánya. (Ki találna ki például ilyen igazgatói nyilatkozatot?) Lesz (van) tehát utánpótlás, és talán lesz még okunk nagyobb, látványosabb ünneplésre is. Nem is Krasznahorkai, hanem magunk miatt. Ha úgy tetszik, az önbecsélésünk miatt. Mert a valódi öröm felszabadít, nagyvonalúvá és nyitottá tesz. És nem, nem fér el egy A4-es lapon.