A Dunai Vasmű története a rendszerváltás utáni korszak tükre: a magyar nehézipar hanyatlásáé, a stratégiai gondolkodás hiányáé és a mindenkori, de különösen az elmúlt másfél évtizedes politika cinikus beavatkozásáé. Amit ma Dunaújvárosban látunk, az nem egy vállalat bukása, hanem egy országé és a gazdasági stratégia formálóié, amely elhitte, hogy a múltból érkező ipari szimbólumok majd valahogy maguktól életben maradnak. A Vasmű sorsa nem a piac logikájából következett, hanem abból, hogy soha senki nem tekintett rá valódi gazdasági, fejlesztési feladatként – csak kezelendő politikai problémaként.
A rendszerváltás után minden kormány számára a vasmű a „nagy mumus” volt: túl sok ember dolgozott ott, túl sok sors függött tőle, így túl nagy volt a politikai kockázat. A döntések ezért rendre nem a jövőről szóltak, hanem a következő választásról. A modernizációt mindig halogatták, az állami felelősségvállalást pedig elhárították. A Vasműt előbb külföldi kézbe adták, majd újra magára hagyták, végül a politika szó szerint beletaposott: egymásnak ellentmondó tulajdonosi és kormányzati beavatkozások, szankciók, oligarchikus játszmák és a dolgozók reménytelen kiszolgáltatottsága maradt utána.
Egy dolgot elfelejtettek: a vasmű nemcsak acélt gyártott, hanem identitást is. Dunaújváros mintegy hetvenezer ember otthona, akik hittek abban, hogy az ipar biztonságot és jövőt ad. Ezt a hitet most lángvágóval darabolják szét, ahogy a felszámolók talán hamarosan a nagyolvasztót is. A környék munkaerőpiaca képtelen felszívni a több ezer elbocsátott embert, a város pedig fokozatosan elveszíti önbecsülését is. Az utcákon, az egykori gyárkapuknál, a presszókban ma is érezhető a bizonytalanság és a csendes düh. Egy korszak vége ez, amelyet senki sem mert kimondani, mert mindenki abban reménykedett, hogy valahogy majd mégis tovább megy a kohó.
A mai kormány hozzáállása ennek a több évtizedes szemléletnek a mélypontja. A Fidesz tizenhat éve alatt nem született olyan hosszútávú ipari stratégia, amely jövőt adott volna a cégnek. A vasmű-problémát nem megoldani akarták, hanem elhallgattatni. Most, amikor a felszámolás szimbolikus értelemben is a végső stádiumba jutott, már csak az a kérdés maradt, ki az aki félrenéz, amikor az utolsó darabot is elviszik. Az ország egyik legnagyobb ipari komplexuma így válik politikai teherré, amelytől csak szabadulni akarnak.
A Dunai Vasmű agóniája nem a globalizáció vagy a piaci verseny elkerülhetetlen áldozata. Hanem annak a politikai közönynek a következménye, amely az ipart nem nemzeti vagyonként, hanem kampánykockázatként kezelte. Most már nem arról beszélünk, hogyan lehetne megmenteni, hanem hogyan lehetne méltósággal eltemetni. Ahogy egy elaltatásra váró állatnál sem a gyógyítás, csak a szenvedés - a választások előtt viszont cinikusan minél gyorsabb - megszüntetése a cél.
A vállalat összeomlásán túl a tragédia másik - sajnos alighanem sokáig velünk maradó - fele, hogy senki sem akarja igazán megérteni, miért kellett meghalnia.