– Édesapám roma, édesanyám nem roma, de én attól még egész vagyok, hiszen nem létezhet úgy valaki, hogy csak félig valamilyen. Nem is érzem azt, hogy választanom kell a két oldal között, mivel én a romaságomhoz és a nem romaságomhoz is tudok kapcsolódni, másrészt az ember identitása is sokrétűbb – mondja Horváth Anita fotóművész, aki a budapesti Bura Galériában az „Igyekszik az ember lánya” című kiállításán is ezt a témát járja körbe, és a roma női identitást. A tárlat nemhiába kapta ezt a címet, ez ugyanis Anita szavajárása. – Mostanában azért hajtogatom többször az „Igyekszik az ember lánya” mondatot, mert ha valaki megdicséri a munkámat, akkor nem tudom, hogyan reagáljak, és ezt válaszolom. De van is egy ilyen mondás, hogy előbb mindig valakinek a lánya vagy, aztán a felesége, majd valakinek az anyja, de hogy te ki vagy, azzal nem foglalkozik senki.
– Fiatalon nem határoztam el különösképpen, hogy művész leszek, ez valahogy így alakult. Művészeti szakközépbe jártam, ahol textiltervezést tanultam, de oda csak azért jelentkeztem, mert szerettem rajzolni, és gondoltam, ha valamit szeretek csinálni, és viszonylag jó vagyok benne, akkor miért ne mennék ezen az úton. A középiskola viszont nekem öt év üresjárat, egy fekete lyuk volt, és úgy gondoltam, soha többé nem szeretnék művészettel foglalkozni, így nem is tudtam, hova menjek tovább, mi az, amiben jó vagyok – meséli.
A helyzet aztán változott: egy ismerőse felkérte, hogy készítsen fotókat modellekről egy esküvőiruha-tervező barátjának a katalógusába.
– Kérdezte, hogy nem akarom-e kipróbálni a fényképezőgépét, mire mondtam, isten ments, ha én hozzányúlok, el fogok rontani valamit, de addig győzködött, mígnem kipróbáltam, és akkor, abban a pillanatban éreztem, hogy fotográfiával kell foglalkoznom.
Fél év múlva el is határoztam, hogy én fotó szakra fogok járni – emlékszik Anita. A fotózásban az fogta meg, hogy ő választhatja ki a világból, mely részleteket komponálja a képbe, miáltal fókuszáltabban tud gondolkodni a képről és magáról is. – Éreztem, hogy ezt kell csinálnom, mert annyi kérdőjel van bennem, hogy a fotózással koncentráltabb tudok lenni, és összerendeződnek a gondolataim.
A fotós látásmódjának köszönhetően sikeresen is felvételizett a METU-ra. – Így hozta a sors, pedig épphogy megtanultam az exponálást, és hogy miként kell a rekeszekkel bánni – mondja. Az egyetemi munkái közül az egyik kedvencét említi: egyszer azt a feladatot kapta, hogy készítsen saját fotókból szekvenciát. Akkor azt találta ki, hogy megörökíti unokahúgát, amint fehér felsőben egy kádban fekszik, miközben abban folyamatosan emelkedik a víz, miáltal a lány haja egyre inkább kibomlik.
A fotós a tizenkét képből álló sorozatra úgy tekint, mint egy szimbolikus alámerülésre, egy bemerítkezésre, mintha az alany ő maga lenne, aki egyik pillanatról a másikra egy biztonságos világba kerülne. – Fura érzés volt roma hallgatóként az egyetemre bekerülni, szerettem is volna kapcsolódni az emberekhez, és megtalálni a helyemet a művészeti közegben. Másrészt nem ismertem roma művészeket, ezért kezdtem el olvasni Bari Károly költő verseit, és spontán kijegyzeteltem magamnak részleteket, amelyekről úgy éreztem, hogy hozzám szólnak. Amikor pedig visszaolvastam azokat, akkor rájöttem, hogy négy dolog körül forognak a gondolataim. Hogy nő vagyok, hogy félig többségi, félig cigány vagyok, hogy van egy hitem, amelyet vallási intézményrendszeren kívül élek meg, és hogy ebből a három tényből fakadóan kisebbségi érzésem van – mondja Anita.
Ehhez az érzéshez kapcsolódik a diplomamunkája is, mely egy rajz- és szoborsorozatból áll. – Megkerestem a testemen azokat a részeket, ahol legérzékenyebb a bőröm, majd ezekről mintát vettem gipszből, aztán a Bari Károly verseiből kijegyzetelt mondatokat írtam rájuk, például hogy „egymás húsából élünk”, „támassz a kortyból óceánt” vagy „a mellkasomra már tényleg jöhetne az a férfi, aki megváltja ezt a világot”. A testemet aztán papíron is ábrázoltam: lerajzoltam egyes részleteket, a csigolyáimat, a térdemet, a bokámat, majd azoknak az érzékeny területeit pirossal vagy narancssárgával festettem be – mondja Anita. A sorozattal azt akarta kifejezni, hogy a lelki problémák mennyire képesek hatni a testre, és negatívan befolyásolni azt, így érdemes a festéket, a rossz érzést „lemosni” magunkról, azaz megszabadulni ezektől a rossz gondolatoktól.
Átértelmezett hegyek
Anita a mesterszakot már a MOME-n végzi, és közben belépett a Romaversitas nevű civil szervezetbe, ahol ösztöndíjas lett. Úgy érezte, ez az első közösség, ahol roma emberek között lehet. – Havi egyszer összeülünk, és előadást hallgatunk vagy beszélgetünk. Ezek nagyon jó alkalmak szoktak lenni, mert ezelőtt a családomon kívül nem voltam ilyen megértő közegben. És a Romaversitasban vannak csak roma nőknek szóló programok is, amiket nagyon élvezek, mert ezek biztonságos érzést nyújtanak. Beszélgettünk teljesen hétköznapi szituációkról is, hogy kivel mi történt az orvosnál, vagy hogy mi volt a suliban – mondja Anita, aki ekkor kezdte el összegyűjteni a roma nőktől azokat a mondatokat, amelyeket mások mondanak nekik, és amelyek szinte szóról szóra ismétlődnek. Ezeket a szövegeket aztán felírta egy nagy, fehér vászonra, ez a mostani kiállításán szintén megtekinthető. – Ezeknek a mondatoknak egy része úgy kezdődik, hogy „Te nem vagy olyan…”, „Te nem úgy beszélsz…”, „Te nem úgy öltözködsz…” vagy „Te rendes vagy”.
Ezek a mondatok sokszor szexisták és rasszisták, melyek bárhol elhangozhatnak az iskolában, egy kórházban vagy az utcán, amikor utánaszólnak egy roma nőnek.
De ennek a gyűjtésemnek az egyik nagy tanulsága, hogy se nőnek, se romának nem kell ahhoz lenni, hogy az ember negatív megjegyzéseket kapjon másoktól. Ilyen rossz élmények sajnos mindannyiunkkal történtek, amiket fel tudunk idézni szóról szóra – mondja.
Aztán említ egy esetet, hogy mint roma nőtől elvárják tőle, hogy ne öltözzön kihívóan. Erre válaszul elkészített két képet: az egyiken otthon tűnik fel a kertben egy szárítókötélen logó zebramintás takaró előtt, miközben párducmintás felső és nadrág van rajta, míg a másik képen az egyetemen látható egy fehér, homogén térben, miközben rajta is csak fehér öltözék van. De készített olyan képeket is, melyeken az otthoni környezetében látható szüleivel és családja nő tagjaival meghitten, így jelezve, hogy ugyanúgy él és tölti mindennapjait, mint bárki más.
Anita olykor viszont teljesen új perspektívában ábrázolja témáját. Egy a tárlaton is látható képsorozatán ködbe burkolózó, sötét hegyeket látni, ember nem is tűnik fel azokon, ezért a fotók csakis a tájra, a látványra irányítják a figyelmet. A művész viszont a címadásával átértelmezte a sorozatot. – A kedves barátommal elmentünk túrázni a Tátrába, de én nem vagyok egy gyakorlott hegymászó, és túracipő sem volt az életemben a lábamon. Emiatt a kirándulás alatt az összes lábkörmöm bevérzett. Aztán elmentem az unokatesómat meglátogatni, és szandálban voltam, és látszottak a lábujjaim. Kérdezte is hogyan történt a sebesülés, mire mondtam neki, hogy hegymászó lettem, erre kérdezte:
„Milyen cigánylány vagy te, hogy hegyeket mászol?”
– idézi föl Anita. Hozzátéve, ez lett a sorozat címe, hiszen ha elképzelünk magunk elé egy hegymászót, az egy középosztálybeli nem roma férfi lenne, nem pedig egy roma nő.
Infó: Igyekszik az ember lánya – Horváth Anita önálló kiállítása. Bura Galéria (Kőfaragó u. 5., Budapest VIII. kerület). November 30-ig, nyitva: csütörtök-szombat: 15.00-19.00
