Nem csak az én tapasztalatom lehetett, hogy a nagymamám szavai más időből érkeznek, mint a szüleimé. Még abból a korból, amikor Karády volt a nőideál, akihez csak olyan férfiak érhettek fel, mint Jávor Pál, amikor a világ legtermészetesebb dolga volt a moziban együtt énekelni a szereplőkkel a film betétdalát (a Villa Negra románcától a Hamvadó cigarettavégig), amikor még Jókai volt a nagy „mesemondó”, és a világ legtermészetesebb dolga volt a szalonoknak nevezett nappalikban a tekintélyes könyvespolc és a zongora.
A nagymamám nyelvét ráadásul idegen, furcsa világok táplálták, hiszen Máramarosszigetről származott, ahol békésen keveredett egymással a román a magyarral, a ruszin a cipszerrel (ezt a szót is tőle hallottam először), a zsidók szavai a cigányokéval. Most már mindennél jobban értékelném ezt a mesés, regénybe illő hátteret, ezt a tipikus határvidéket, melynek életét egyszerre alakította a hosszú évtizedekre visszatekintő sóbánya vagy a kommunista időszak egyik leghírhedtebb börtöne – ez a sokszínű, sokféleképpen idegen és zárt világ köszön vissza Bodor Ádám műveiben (Verhovina utánozhatatlan vidéke ez). Szóval most, amikor kellőképpen oda tudnék figyelni erre, kezdenek végképp elhalványulni ezek a szavak, mint utolsókat pislákoló mécsesek.
Tajdag. Például ezt mondta, ha valamit elhibázott, véletlenül levert vagy kiöntött valamit. Jaj, Teréz, ne legyél már ilyen tajdag. Persze én is az voltam, amikor pár éves gyerekként lábatlankodtam körülötte, de azt sokkal engedékenyebben mondta. Ha épp időben érkezett a busz vagy a vonat, vagy mi készültünk el pontosan, akkor az bizony cángra történt. Kissé titokzatosabb szava volt a fataló (vagy fataró), ezt olyan férfiakra értette, akik nem viselkedtek kellőképpen férfiasan (jávorpálosan?), akikben tehát volt valamiféle bizonytalan vonás. Nem tudom, ez mennyire lenne píszí a mai világban, de akkoriban másként írták körül a dolgokat, másféle tapintat dolgozott a nyelvben.
Ennyi maradt, ez a pár szó, meg néhány jellegzetes mondás: Ahogy esik, úgy puffan, ami egyenértékű volt a kissé lemondó „Nekem már a hét is páros”-sal. A többit elnyelte az idő, elmorzsolta, felszámolta a jelentést, néha még idegen zajként kopog az álmomban, ahogy az eső veri az ablakot: már nem tudom megfejteni. Ahogy ezt a keveset is el fogja tüntetni, hiszen Dusi talán már csak múzeumban találkozhat Karády nevével, ráadásul Jókai se nagyon árválkodik a könyvespolcunkon (viszont akad elég sok jó szerző).
Onnan jut mindez eszembe, hogy egyre többet forgatom a Nobel-díjas szerző, Annie Ernaux páratlan regényét, az Éveket, amely azt próbálja felmérni, hogy egy-egy szerettünk halálával mi minden távozik vele együtt: szokások, tapasztalatok, megannyi történet és persze szavak, szavak, szavak. „Az ünnepi asztal körül zajló beszélgetésekben már csak egy keresztnév marad belőlünk, vonásaink fokozatosan elhalványulnak, aztán beleolvadunk egy távoli nemzedék arctalan tömegébe”, írja. Néha persze még eszünkbe jut egy-egy szomorú vagy vidám anekdota, amit az egykor eleven személyt rejtő név mellé társíthatunk, de egyre bizonytalanabbul, ideig-óráig. A veszteségérzet pedig csak nő. Paradox módon mi magunk is akkor fogjuk fel ennek mértékét, amikor a magunk „öröksége” kerül veszélybe, és nem nagyon tehetünk semmit a felejtés törvényeivel szemben. Vajon a sors gonosz tréfája, hogy gyerekként vagyunk a legkevésbé fogékonyak a szüleink, nagyszüleink történeteire? Vagy az is elég lehet, hogy mindennap halljuk őket, követjük a tanácsaikat, szívjuk fel az élettapasztalatukat? Vagyis önkéntelenül végezzük el azt a munkát, amit felnőttként már tudatosabban, mindenféle kütyük támogatásával tennénk, hogy majd vissza lehessen hallgatni?
Sokáig az vigasztalt, hogy el lehet rejteni az alakjukat egy-egy történetben és könyv formájában feltenni a polcra, hogy bárki ráleljen majd. Abban bíztam, hogy a minőség vagy a szerencse rostáján átjutó, kiválasztott művek majd helyettünk mondják el, hogy milyenek voltunk egykoron. De ez is olyan esetleges. Főként, ha mi magunk sem végezzük el rendesen a munkát. Belelapoztam az első, még a legnagyobb műgonddal megírt regényembe (ez a műgond sajnos egyre jobban látszik rajta: kikönyököl belőle a modorosság), mert tudtam, hogy az egyik alakjába beleírtam a nagymamámat is, fityiszt mutatva a feledésnek. Legnagyobb meglepetésemre egy idegen szereplőt találtam a helyén, aki így-úgy engedelmeskedett a regény szabályainak, de alig volt nyoma benne az én élő nagyimnak. A megírása közben eltelt idő szép lassan, szinte szálanként húzta ki belőle a személyességet, azt az elevenséget, amit olyannyira meg akartam őrizni. Ahogy a Jóisten, úgy a könyv is így neveti ki alkotója egykori szándékait.
Tanulság? Bár lenne. Talán annyi, hogy kevesebb műgonddal kellene írni, és még kevesebb terhet róni a mondatokra, hiszen úgysem, vagy másként viselik, mint gondolnánk. Bízni pedig leginkább a bennünk élő olvasó örök kíváncsiságában bízhatunk.
