Lengyel László: Tűnődve forgatni a lét ezerarcú kristályát – Felmászni a Krasznahorkai Hegyre

Menj fel a Krasznahorkai Hegyre!

Igaz, a Krasznahorkai Hegyre mászás Sziszüphosz abszurd cselekvéséhez fogható, akit az istenek arra ítéltek, hogy fölvigye a követ a hegyre, ahonnan az kegyetlen könyörtelenséggel legördül a mélybe, ez bizony velünk is megtörténhet, mert nem értjük a szóbokrokat, nem tudunk átvágni a mondatbozótokon, nincs kapaszkodónk a síkos köveken csúszkálva, az író, a türelmesen mosolygó hegy nem segít, akkor ugyan miért is akarnánk nekivágni így a hegynek, ahol az író szerint helyre kellene állnia nemcsak az évezredes egyensúlynak a világban, de bennünk is, amikor saját fennsíkunkra érünk, amikor „a kultúrában az volt lényeges, hogy miként alkalmazható, amit kultúrának nevezünk, az ember hétköznapi életében, vagyis hogy miként tehető személyessé, tehető a napi élet lényegévé a költészet, a filozófia, a zene, a festészet, a kalligráfia, vagyis hogy életté válik-e mindez, az én életemmé lesz-e”, mondja Tang Xiaodu kínai gondolkodó a kínai kultúrát kereső írónknak a Rombolás és bánat az Ég alatt című munkájában, akkor, amikor a kilencvenes évek elején Krasznahorkai magyar íróból világíróvá lesz, a magyar életproblémákat nem világnyelvre fordítja, hanem a világproblémákat ír meg, kínlódva, nyelvet és stílust keresve hozzá, ahogyan kiszökni akart és tudott az alföldi fojtogatóan robbanásveszélyes, sátántangós, nyomorult és szegénylegényes, elmélyülésre és kinyílásra képtelen, emberveszélyes közösségi zárkájából.

Az egyenes út az 1985-ös Sátántangón át vezet, amikor a Krasznahorkai Hegy még csak ifjú vulkán, a semmiből azonnal heggyé kiemelkedve, ekkor már Balassa Péter és Radnóti Sándor avatott vezetésével és a mindenkit próbára tevő hétórás hosszú-vágású Tarr Béla filmmel indulhatunk neki, ahol az elhagyott, megállt idejű, kitaszított és cselekvésképtelen közösség belülről átérzett világából csak két hamis messiás, a jeremiási Irimiás és Petrina vezethet ki „a sáskajárásos nyár kiégett maradványaiból”, no nem a paradicsomi, hanem a pokoli, még magányosabb városi világba, jaj ne mondjátok, hogy negyven év után megint itt vannak az új messiások, hogy a hegyről legördülő magyarországnyi sziklakő megállíthatatlan, hogy megint cselekvés-és döntésképtelenek vagyunk, hiszünk, mert hinni akarunk, fekete-fehér színű filmben létezünk, lassú méltósággal, gomolygó párában lépdelő tehenek, elhagyott üres épületek, a megváltatlan s a reménytelen között. Kelet-európai, kafkai, bulgakovi disztópia, de ott motoznak a sötétben a mi vágyaink, akarásaink és bukásaink, az elvesztett és soha meg nem talált nemzedékek – nemzeti utunk.

A kilencvenes évektől megmászható a Krasznahorkai Hegy a kínai oldalról, Az urgai fogoly oldaláról, elismerem, hogy ez kedves szerpentinjeim közé tartozik, mert ő az első magyar, európai, fehér ember, aki nemcsak belátta emberi szemmel az arctalan, milliárdos népességű Kína hihetetlen kultúráját, hanem bemászott a múlt mélységesen mély kútjába és a buddhizmus szakadékába is, nem-értve értette a kínai embert, és kínaiul nézte önmagát, az európait, ekkor talál rá igazán a hosszú mondatra, amelyek valójában beszédszólamok, egyszerre Proust lélegzetvétele és a több évezredes kínai időé és tájé, ekkor tudja összehozni egyetlen zárt kompozícióban a régmúltat az éppen történővel, a csehovi kis történetet, amikor a Jiuhuashan felé menő kisbuszban, az összepréselődött utasok közt az egyetlen vidám, barátságos tekintetű zarándoknő ad biztonságot, aki majd naiv mosolygással meglopja írónkat, amikor a jeges hideg műhelyben a fiatal mester egy óra alatt csodálatos Guanyin-szobrot farag, amikor Kína hatalmas köve törve-zúzva lerobog a modernitás pusztító szakadékába, ezzel eltemetve az író és az emberiség megmaradt kultúrájának reményét, ahogyan az új Kína hatalmas torka elnyeli saját kultúráját és ezzel önmagát.

A Seiobo járt odalent hatalmas művészetvallási vallomása olyan ösvény, amely úgy vezet fölfelé a stílusról és a művészet méltóságáról, a különböző korszakok különböző művészeiről, épületeiről, műtárgyairól, ugyanakkor a művészet tökéletes lehetetlenségéről szóló megszentelt úton, amely maga a szépség, amit látunk is, nem is, érzünk is, nem is, mert halandók vagyunk, akik e szépség titkát igazán fel nem foghatjuk, mert e szépség kívülről érkezett, mint Seiobo, a japán isten, aki megmutatkozik a noh színpadán, de nem érti senki, hogy a „noh nem színház, hanem a létezés magasabb, ha nem legmagasabb módja”, vagyis a hegyen járó a megváltást a művészet révén keresi, ahogy Rilke megtalálta a testet Rodin műhelyében, „és ez a test az ókorinál nemhogy kevésbé lenne szép, de még sokkal szebbé kellett válnia. Két évezreddel tovább tartotta kezében az élet, dolgozott rajta, figyelte s kalapálta éjjel-nappal.” Ebben hiszek én is, Krasznahorkai ellenkezőleg, úgy véli, hogy az emberi testet a halál, angyal helyett az ördög tartotta kezében, s facsarta formátlanná, tette gyilkossá vagy sorstalan áldozattá, mert nemcsak Isten, de az ember, az emberiség is halott.

A Krasznahorkai Hegyet a világszellem, a végítélet átláthatatlan útjai hálózzák be, műveinek ködében, amelyekből nem mindig vagy soha nem érthető, miért erre és miért nem arra megyünk, ne haragudj, mondtam Tandorinak, újabb műveidből nem értek semmit, bár én érteném őket, válaszolta szomorúan, ahogy Krasznahorkai is tenné, mert a világ még kevésbé magyarázható a 21. század hétmilliárd emberes magányából, járványt járványra, háborút háborúra fűző, végtelenül változatlan és perc alatt megváltoztató kor idején, amikor az író vagy elnémul, vagy saját szavak özönvizével próbálja belepni az elviselhetetlen hazug álvilágot; itt kell kölcsönöznöm Füst Milánt hosszú sorokkal, a huszadik század csillapíthatatlan jeges szelében, szemerkélő szürkésbarna homályló esőben, arról, hogy „akinek sorsa, hogy költővé legyen, szenvedélye, hogy tűnődjön, s hogy tűnődve forgassa e lét ezeroldalú kristályát: az örök ugyanazt, mely minden oldalán más – aki végiggondolta, ami végiggondolható, s feladta már a megértés reményét az eszmélet határain, annak jutalma a melankólia: – fázékony lelkek e melengető köpenye, elhidegülő szívek ez egyetlen menedéke! – S hogy mivégből buzdít mégis, aki úgy képzeli, hogy hiábavaló buzdítania, s hogy mivégből tanít, ha az a hite, hogy senkit semmire meg nem taníthat, s hogy mért küzd mégis az új eszmékért, mikor az a meggyőződése, hogy nincs új eszme, mely megváltson minket, mert e föld szenvedése örök törvény! Lelkének talán legrejtettebb jósága, előtte is ismeretlen jóakarata serkentené? Hogy gyűlöl és mégis szeret? Hogy reménytelen és mégis lelkesít? Vagy ez a gyermekkori fogadalom teszi-e, amellyel minden jó lélek útra indul: hogy majd nem fog megelégedni a rendes emberélet örömeivel, hanem új megváltó gondolattal fogja a világot boldogítani – s a felelősségérzés, a szégyen, hogy le kell erről mondania?”

Hidd el, hogy Krasznahorkai a reménytelenül reményteli írásban, vagy még helyesebben az Írásban keres és talál menedéket, amely nemcsak őt egyedül váltja meg, hanem azt a láthatatlan és ismeretlen olvasót is, aki lapozza papíron, nézi a képernyőn, és belőle olvassa ki, ahogy Alsó-Manhattan és alul-felülmúlhatatlan utánzata a sanghaji Pudong, tele bruegheli Bábel tornyokkal, no itt megjelenik Nimród Babilon királya, éppoly váratlan, mint népe között, „ez teljesen megdöbbentett mindenkit Babilonban, nem volt törvény, ami vezessen, megroppant már, amire egy rend épülhetett, s ezzel tényleg eljött a kor, amikor egy nap a világ, melyben a kiszámíthatatlan, a szenzációs és esztelen úr, mégis a kőmetszők közé odamenni, gyalog, mint egy ember, végigtalpalni a Marduk-úton s az Istar-kapun át a szemközti dombra, felrúgván az utolsó szokásokat, s kinyilvánítani, hogy a birodalom elvesztette az erejét, a kötelező kíséret s az udvar jelenléte nélkül elhagyni a palotát, mindössze négy testőrrel s persze a rettegett holdvilágképű főtanácsadóval az oldalán, ez több volt, mint amit Babilon elviselt, a király, kiáltotta már messziről a főtanácsadó, a király, visszhangozták pimasz hangon hátul a testőrök, de a kőmetszők a domboldalban azt hitték, csak tréfát akar űzni velük valaki, először fel se álltak, abba se hagyták a munkát, aztán mikor meglátták, hogy tényleg, azonnal földre vetették magukat, de a tanácsadó a király szavait tolmácsolva felkeltette s visszaparancsolta őket, csak csinálják, csak folytassák, csak dolgozzanak, hangzott a királyi intés, az arc roppant szigorú volt, és félelmetes, de a tekintet zavart, a két szempár eszelős, Nimród palástban és jogarral a kezében – a munkások között: Marduk papjai már ennyiből tudták, hogy közel a végső ítélet”, s a Háború és háború VII. fejezetének 6. pontjába foglalt végtelenül-véges egyetlen mondat ott kanyarog tovább Babilon, Alsó-Manhattan, Pudong, az „Isten nélküli nagyság” Bábel-tornyainak végső ítélete, és a mi Isten háta mögötti kisvilágunk, pucér királyunk végső kivonulása felé, amelyről írónk karcos gúnnyal kérdi, vajon a barbárság szüli a barbárt, vagy a barbár a barbárságot, itt a régi kérdés, ezt válaszold meg: zsarnokság szüli-e a zsarnokot vagy zsarnok a zsarnokságot?

2025-ben Krasznahorkai László kapta az irodalmi Nobel-díjat.