„Nincs szem, mely az arcból / Kiolvasná a lélek alkatát” (William Shakespeare: Macbeth)
Hiteles személyként létezni roppant nehéz, komoly emberi próbatétel. Ha körülnézünk a hazai politika világában és a közéletben, bizony tömegesen nem találkozhatunk hiteles személlyel. Viszont annál több olyan emberrel, aki – ahogyan a közmondás tartja – „vizet prédikál és bort iszik”, vagyis mindig mást mond, hirdet, ígér, mint amit ténylegesen tesz. Számomra nyilvánvaló, hogy a hitelesség sajátos erényt, emberi tartást, egyenes gerincet, becses értéket jelent. Arról a személyre állítjuk, hogy hiteles, akinél összhangban vannak a szavak a cselekvéssel. Akinél a kinyilvánított elv (és szó) megfelel a valóságos folyamattal, benne az ember magatartásával. Amikor az elv és a gyakorlat már nem kap hajba. Ahogyan a filozófiatörténet említi Szókratész élete és szelleme kapcsán: „gondolkodás és jellem egy személyben”. A hiteles személy határozott elvek birtokosa, azok alapján szervezi és éli mindennapi életét. Ellentéte a hiteltelen ember, akire általában azt mondjuk, hogy elvtelen; végletes és tetszetős formában kifejezve, ő a köpönyegforgató személy. A köpönyegforgató gyakran, s olykor gyökeresen változtatja nézetét, elköteleződését, magatartását. Ugye, nem ismeretlen ez utóbbi típus?
A hiteles személyt (éppígy a hiteles politikát) viszonylag könnyű felismernünk: az ilyen személy, illetve politika őszinteséget, megbízhatóságot sugall és szimpátiát vált ki bennünk. Viszont fölöttébb nehéz átlátnunk a köpönyegforgató, képmutató magatartáson: honnan is tudhatnánk, hogy valójában mi lakozik az ember legbensőbb világában? Gondoljunk például a mottóként választott Shakespeare-idézetre! Amit az arcunkkal mutatunk magunkból, azzal valójában eltakarhatjuk legbelső lényünket. Ráadásul a szájunkkal, vagyis a szavakkal is tudjuk titkolni lelkünk alkatát. Mindenesetre érdemes elgondolkodnunk a hitelesség és a hitelesség hiánya (itt: köpönyegforgatás) problémájáról, remélve, hogy sikerül világosabban látni néhány, elsőre adódó alapösszefüggést.
Az egyetemes történelemből tudjuk, korábban ugyancsak léteztek hiteles és nem hiteles politikák, valamint személyek. Tehát nem csupán mai magyar sajátosságról van szó. A hazai folyamatokat látva, a kormányoldalon is bukkanhatunk hiteles lépésre, politikát alakító/befolyásoló hiteles személyre. (Gondolhatunk akár Fidesz-hívő önkormányzati képviselőre, pártvezetőre, párttagra, bármilyen civil polgárra.) Ugyanakkor az ellenzék soraiban és támogatói között is találkozhatunk köpönyegforgató emberrel. Noha ezt a fajta differenciát igazán egyik oldal sem tudja és akarja elfogadni. Szívósan tartja magát a téves beidegződés: köpönyegforgatás csak a politikai és gazdasági hatalom működésében, illetőleg holdudvarában fordulhat elő, míg a hiteles személyiség csupán az ellenzékiek táborában létezhet. Tipikus reagálás például az a törekvés, hogy a köpönyegforgató magatartást kölcsönösen a másik oldalra kívánják hárítani. Akár így, akár úgy van, abban bizonyosak lehetünk, hogy éles társadalmi-politikai változások idején (mint például az 1989–90-es magyar rendszerváltáskor) látványosan megugrik az átalakuló, az „átvedlő” polgárok száma. Ilyenkor az ember hirtelen, egy csapásra 180 fokos fordulatot vesz nézeteiben, világlátásában, egész magatartásában. Ahogyan Esterházy Péter írta, túl nagy (volt) a tolongás a Damaszkuszba vezető úton. A tömeges megtérés látványa gyanúsnak tűnik sokak számára. A köztudat „pálfordulás”-értelmezése fölöttébb megtévesztő. Alap nélkülinek tartja azt, nem hisz benne, elutasítja, és megveti ezt a magatartást.
Azonban komoly félreértés összemosni a „pálfordulás” és a köpönyegforgatás jelenségeit. A Saulusból Paulusszá válás lényege az, hogy az ember igenis képes őszintén, gyökeresen szakítani korábbi „én”-jével, addigi elköteleződésével. Ráébred, hogy rossz úton járt, és alapjában más, új emberként kíván létezni. Az ilyen átalakulás mély, határozott, végleges döntés szüleménye; az ilyen ember új nézetét és magatartását bátran és nyíltan felvállalja, lelkiismerete nyugodt, noha nem kis lelki erőfeszítésébe kerül egész életének újraalkotása. Ezzel szemben a köpönyegforgatás könnyed mozdulat és szerepjátszás terméke, nincs mögötte semmiféle szilárd meggyőződés, az arctalanná válást nem kíséri lelkiismeret-furdalás. A „pálfordulás” az eredeti, bibliai értelmezés szerint hallatlan emberi-morális energiák, nemes erények megnyilvánulását jelenti. Kivételes, legalábbis pozitív jelensége az emberi tartásnak. Aki ilyen átalakuláson esik át, az hiteles személlyé válik, amely csodálatot kelt a környezetében. Viszont aki felszínesen alkalmazkodva folyamatosan arra fordul, amerről az adott politikai és gazdasági hatalom széljárása fúj, az nem-hiteles, negatív szereplő lesz, akit ezért – hallgatólagosan ugyan, de – megvetnek, elítélnek, társaságát nem szívlelik, és inkább elkerülnek vele minden kapcsolatot.
A hiteles politika és személy fontos kritériuma, hogy mindig a valóság tényleges és konkrét folyamataiból, az objektív tényekből indul ki. A mindennapi feladatok végrehajtásában a józan ész szempontja és érdeke vezéreli. Első pillanatban azt gondolnánk, hogy magától értendő követelményről van itt szó. Ám a gyakorlat, mint mindig, ennél bonyolultabb. A problémát legtöbbször az okozza, hogy sok témában egyaránt a józan észre hivatkozik a kormányoldal és az ellenzék, miközben homlokegyenest ellentétes a politikai fejlemények megítélése. (A Fidesz politikájára eddig is jellemző volt, hogy ugyanazzal vádolták az ellenzéket, amivel az korábban kritizálta a kormányoldalt.) Nincs mit csodálkozni azon, hogy a laikus polgárok tekintélyes része megzavarodik és bizonytalanná válik. Sokan ma sem látnak kellően tisztán és egyértelműen. Úgy vélem, az ellenzék részéről jogos a józan észre hivatkozni, amikor a hatalom intézkedéseit támadja – éppen a gazdasági, egészség- és oktatásügyi és más természetű mutatók sanyarú alakulása kapcsán. Külön is említve a szociális állapotok megalázó helyzetét. Viszont a hatalmi gépezet azzal érvel, hogy valójában az ellenzék veszíti el a józan eszét, amikor figyelmen kívül hagyja a sokféle konkrét jobbító intézkedést, illetőleg a kisebb-nagyobb gyakorlati sikereket.
Mit tehet a fenti fura, erősen megtévesztő politikai csatározások közepette a felelős és megfontolt gondolkodás, illetve az ellenzéki cselekvés? Fogas kérdés, talán nem is adható rá pontos és kimerítő válasz. Alighanem a kormányváltás, még inkább a rendszerváltás fogja majd megoldani e dilemmát (is). Magam csupán néhány meggondolást, vagy inkább sejtést tudok ajánlani.
Felhasználva két korábbi, látványos politikai szlogent (a haza, mint nemzet, nem eladó; a nép soha nem váltható le), azt hiszem, valahogy így állunk a józan ész esetében is. A józan ész fontosságára már a francia filozófus, René Descartes felhívta figyelmünket, aki azt írta, a józan ész a világ legdemokratikusabban elosztott java. Vagyis mindenkinek megvan (pontosabban: adott) a magához való, magától értetődő, természetes paraszti esze. A gondolkodó megközelítése számomra azt jelenti, hogy a józan észt senki nem sajátíthatja ki, és nem vásárolhatja meg magának, főképp pedig nem váltható le. Ha a vitapartnerek (politikai oldalak) eltérő állításaikat egyaránt a józan észre hivatkozva kívánják megalapozni, akkor úgy közelíthetünk az igazsághoz, ha ragaszkodunk olyan egyszerű és alapvető tényekhez, magától értendő reális dolgokhoz, tapasztalásokhoz, amelyeket mindenki, de legalább a népesség döntő hányada elfogad. Ha sikerül a tényleges valóság mozgását követve, ezen az alapon ütköztetni az egymásnak feszülő érveket, jó esély nyílik arra, hogy mindnyájan (pontosabban a korrekten és felelősen gondolkodók és politizálók) belássuk, melyik józan észre való hivatkozás jár közelebb az igazsághoz, és melyik a hamis. Mire gondolok?
Számomra nyilvánvaló, nem lehet egyszerre vallani az egyetemes, humánus, keresztény értéket, a „nekünk a gyermek érdeke az első” elvét, s közben elmismásolni a kegyelmi botrány következményeit. A példák folytathatók. Jól ismerjük a szlogent: „Senkit nem hagyunk az út szélén” – ugyanakkor jól érzékelhetően nem kapnak hatékony támaszt a hajléktalanok, a munkahelyet elvesztők, a létminimum szintjén tengők és a devizakárosultak (ők semmiféle segítségben nem részesültek eddig). A kormány látványosan hirdeti a gazdasági repülőrajtot, ám ehelyett mélyrepülésben van a gazdaság, és nem látszik a kilábalás útja (sem programja). Megfogalmazódik a „munka alapú társadalom”, miközben leértékelődik a tudás és az egészséges művelődés jelentősége; a multik és más cégek alkalmazottainak egy része az alacsony hozzáadott értékű munkafolyamatok kiszolgálójává vált, ugyanakkor bizonyos értelmiségi csoportok (tanítók-tanárok, művészek, szerkesztőségek, művelődési házak dolgozói, könyvtárosok stb.) egy része kénytelen a felszínesség és a bulvár irányába húzni. Az egészségügy működik (a kórházakban tulajdonképpen nincs semmi látnivaló), de fontos műtétekre fél vagy akár egész évet, sőt olykor azon túl kell várakozni. Az ország szuverenitásának megőrzéséről papolnak, de árulkodó módon megnyirbálják a hazai civil szervezetek, kamarák érdekeit, külpolitikai vonatkozásban pedig hallgatnak a lopakodó orosz befolyásolás térnyeréséről. Az nem megy, hogy büszkén hivatkoznak a Nemzeti Együttműködés Rendszerének magasztos elvére, miközben kíméletlen gyűlöletszító kampányokkal valójában végzetesen kettéosztják a társadalmat. Nem utolsósorban el akarják hitetni széles tömegekkel, hogy a politikai kurzus és a gazdasági élet hazai vezető rétege és holdudvara (a NER-lovagok szűkebb csoportja) összességében sikeresen és korrekt módon végzi munkáját. A valóságban viszont azt látjuk/érzékeljük, hogy a politikai és gazdasági világ kiváltságos emberei mérhetetlenül és hirtelen meggazdagodnak, óriási, ésszel (hadd mondjam: józanul) már felfoghatatlan vagyont halmoznak fel.
Sajnos, a példákat sokan tudnánk folytatni. Ám a fentiek alapján nyugodtan levonhatunk egy számomra józannak vélt tanulságot: nem igaz, hogy az ilyen és ehhez hasonló ellentmondásokat nem érzékeli/tapasztalja mindenki – függetlenül politikai-világnézeti hovatartozásától. Nem igaz, hogy különösen az utolsóként felhozott példa nem irritálja a tömegeket, és abszolút hidegen hagyja őket.
Zárásként újfent egy klasszikus gondolkodóra hivatkozom. Francis Bacon írja fő művében, hogy az emberi nagyravágyás többféle formában nyilvánulhat meg. Könnyű felismerni az olyan embereket – írja az első csoportról –, akik csupán a saját hatalmukat, gazdagodásukat óhajtják gyarapítani. Ezt a típust lesújtó kritikával illeti: az ilyen – csak az önnön érdekét látó és követő – nagyravágyó ember nem több, mint „közönséges, hitvány fajzat”. Aki viszont nem mindenáron a saját vagyonszerzésével törődik, hanem legfőképp az egész nemzet gazdagításán, jobbá tételén munkálkodik, abban már több a nemes magatartás és érzület. (Ír még egy harmadik formáról is – de erről majd máskor)
Az első típus baconi megítélése talán túl erős, alighanem sokan nem fogadnák el. Viszont legalább elgondolkodtató, a tanulsága pedig világos: a politika által vezérelt, hirtelen jött és fölöttébb gyanús vagyonosodás és az azt kísérő fényűző, öntelt magatartás problémáját hazánkban sokkal komolyabban kell hangoztatnunk és elítélnünk, mint ahogy eddig tettük. A tehetség, tudás és szorgalom nélkül szerzett vagyonosodás ellen határozottabban kívánatos fellépnünk. És témánk szempontjából, zárásként, újra hangsúlyozom, hogy az ilyen ember, igaz, még nem szükségképp köpönyegforgató, ám semmiképp nem tartható hiteles személynek.
