Sem palesztin, sem zsidó – Janne Tellerrel szavakról és tettekről

Huszonöt évvel ezelőtt jelent meg ugyan a Semmi, de van egy figyelemfelkeltő párhuzama az új könyvével. Pierre Anthon egy fa tetejére, Joanna pedig egy falra mászik fel, így adnak hangot a nézeteiknek. Ön szerint van köztük hasonlóság?

Mindketten nagyon intelligensek, nagyon őszinték, és mindketten a végletekig vitték a szenvedélyüket és az őszinteségüket is. Pierre Anthon nem egy depressziós nihilista, aki azt gondolja, hogy az élet borzalmas. Valójában boldog, és elégedett azzal, amire rájött, hogy szerinte az életnek nincs értelme, ezért nem érdemes csinálni semmit. Viszont azt gondolja, hogy ezt a felfedezését meg kellene osztania a barátaival. Joanna pedig, mivel meg akarja változtatni a világot, közvetlenebb módon vesz részt benne, de a radikális gondolkodásmód neki is a sajátja. Az ő szemszögéből nézve, ez a legkevesebb, amit tehet. Ki fog állni a palesztinokért, mert az izraelieknek nem szabadna falakat építeniük, és ő készen áll arra, hogy megtegyen minden szükséges lépést, hogy ezt az üzenetet terjessze. Ebben az értelemben tehát összehasonlíthatóak. De íróként azt hiszem, minden emberi lénynek sok különböző oldala van, bennünk és a karakterekben egyaránt. És amikor fikciót írsz, éppen az a csodálatos, hogy képes vagy ezeket a különböző oldalakat kivetíteni magadból, és többértelműbbé tenni. Bennem is ott van Joanna és Pierre Anthon, de nem olyan szélsőséges módon, ahogyan ők viselkednek. De például Joanna révén megjelenhet az az aktivista részem, amelyik türelmetlen a világ összes igazságtalanságával szemben. Mindezt beletehettem, kiengedhettem, és megengedhettem neki, hogy olyan szélsőséges legyen, amilyen természetesen én magam sosem szeretnék lenni a világban. Nem arról van szó, hogy ő rossz lenne, csak olyan messzire megy, hogy ezzel végül nem segít semmit. És ugyanez Pierre Anthon esetében is igaz. Őt is elpusztítja a radikális gondolkodásmódja és viselkedése, még ha nem is árt senkinek közvetlenül, de a radikalizmusa óriási mértékben provokál másokat. Rendkívül érdekesnek találom azt, amikor az emberek radikalizálódnak – de nem úgy, hogy másoknak ezzel ártanak, hanem mert úgy gondolják, igazuk van, és ezért békésen kiállnak. Ám való igaz, éppen ők azok, akiket általában megölnek.

Mit gondol, Joanna tette felkerülhetne Semmiben felépülő „Fontos Dolgok Halmára”? Pierre Anthon elfogadná ezt áldozatként?

Ha az ember feláldozza az életét, azt hiszem, annál nem lehet nagyobb áldozat. Szerintem viszont Pierre Anthon azt mondaná, hogy nincs miért feláldozni az életed, mert úgysem változtat semmin. Ő inkább ezt a nézőpontot képviseli. Míg Joanna a reális világban, Pierre Anthon a filozofikusabb síkon leledzik. Mindkettőjüket jellemzi a radikalizmus, de azért nagyon különböző univerzumokban léteznek.

Egy korábbi interjúban az izraeli-palesztin háborút „anyakonfliktusként” jellemezte. Ezt hogyan kell értenünk?

Amikor az ENSZ-nek dolgoztam, azt tanultam meg, hogy sajnos az a mód, ahogy Izraelt létrehozták, az az ENSZ eredendő bűnévé vált. Legalábbis ahogy én látom. Ha egy országot hozunk létre más emberek földjén, az ellentétes mindazzal, amit az ENSZ képvisel, és ha egyszer megsértjük ezeket az elveket, akkor az olyan lesz bármilyen más konfliktus esetén, mint valami mementó, amiről mégsem vesz látszólag tudomást senki. És mivel ezt nem úgy oldották meg, hogy mindkét fél el tudta volna fogadni, nyílt seb maradt. Annyira ellentmondásos volt, hogy még mindig vitatkoznak rajta, és mintha ott lappangana minden diplomáciai erőfeszítés mögött. Ezt értem „anyakonfliktus” alatt. Valahogyan észszerű módon kellene megoldani a helyzetet, nemcsak azért, hogy Izrael és Palesztina is biztonságos és életképes ország legyen, hanem azért is, hogy a világ képes legyen morálisan korrekt módon kezelni bármilyen más konfliktust. Mert különben mindig lesznek olyan országok, amelyek azt mondhatják: nos, nézd csak, mit tettél itt, és mit csinálsz ott.

A regényben Joanna esszéjét el is lehet olvasni a témában, ez külön kiemelve szerepel a könyvben, mintha egy dokumentumregény fejezete lenne. Miért volt szükség erre a megoldásra?

Valójában elég bonyolult volt kitalálni, hogyan írjak Palesztináról és Izraelről, mivel nem vagyok sem palesztin, sem zsidó, és azt gondoltam, csak félreértenének. Ráadásul darázsfészekbe nyúltam. De Joanna aktivista karaktere magyarázatot ad az esszében foglaltakra. És fordítva is: az esszé megadja az okokat, hogy Joanna miért úgy tekint a világra, és miért cselekszik úgy, ahogy. Ám bizonyos szempontból a könyvet az esszé nélkül is el lehet olvasni, mert a regény arról a vitáról szól, ami a diplomácia és az aktivizmus között van. Fontos megjegyezni: ez a könyv még a jelenlegi háború előtt íródott. Most sokkal több embert hallani, még volt izraeli minisztereket is, akik ugyanazt mondják, amit Joanna. Egészen elképesztő, mert régen szentségtörésnek számított a népirtás szó használata Palesztina izraeli megszállására. De ha voltál ott, akkor láthattad, hogy a megszállás teljesen megfojtotta a palesztinokat. Én azon a véleményen voltam, ha meg akarják menteni Izraelt, akkor egy életképes palesztin államot kellene létrehozniuk. Furcsa módon ezt ellentmondásos volt korábban kimondani, de a jelenlegi gázai háború borzalmai miatt már nem az. Azt gondolom, az embereknek meg kell értenünk azt, hogy itt az egyik nép megszállta a másikat – és ez kell legyen a kiindulópontja a helyzet megoldásának.

A regény egy rendkívül feszült jelenettel indul: az elbeszélő apa pisztolyt fog egy férfira és le akarja lőni. Elég realisztikusnak hat. Sokfelé járt már a világban, kellett valaha fegyvert fognia?

Tanzániában és Mozambikban a békefolyamatban dolgozva állandóan fegyverek közelében voltam, és így elég sokszor kerültem olyan helyzetbe, ahol fegyverrel fenyegettek. Akkor viszont még nem tudtam, hogyan kell használni őket. De amikor elkezdtem írni ezt a könyvet, és egy időben New Yorkban éltem, akkor jöttem rá, hogy tudnom kell, hogyan kell lőni, meg kell ismernem azt az érzést, hogy milyen, amikor a fegyver van a kezedben, ahogy a nyitójelenetben is. Találtam egy pincelőteret Manhattanben, ahová el tudtam menni tanulni és gyakorolni. És teljesen civilként nagyon érdekes volt ez az erő, egészen meglepett. Azt hiszem, a szövegben eléggé benne van az a hatalomérzet, amit akkor érzel, amikor felfogod: én most egy célpontra lövök, de ha elfordulok, két másodperc alatt lelőhetem azt a tíz másik embert, aki még a teremben tartózkodik. Ez egy egészen észbontó erő. Megértettem, hogy Amerikában miért nem akarnak lemondani erről a kiváltságról, mert ha fegyvered van, akkor persze erősnek érzed magad. Egészen addig, amíg valaki más nem szegezi rád.

A regényben a diplomata apa inkább szavakkal harcol, míg az aktivista Joanna tettekkel. Ön egykori ENSZ alkalmazott, de íróként már jó ideje szavakkal dolgozik. Van átjárás a szavak és a tettek között? Ön melyik oldalra állna?

Azt hiszem, íróként most olyan kiváltságban van részem, ami nem volt meg korábban. Az ENSZ-nél követned kell a diplomácia szabályait, íróként viszont szabadon használhatom a szavakat a könyveimben, egy vitában vagy egy interjúban. De aktivizmussal is foglalkozhatok. Ha fiatalabb lennék, talán még elmentem volna ezekre a hajókra is, amelyek flottillával próbálják megtörni a Gáza ostromát, még ha csak szimbolikusan is. Időként petíciókat fogalmaztam meg, az egyiket például 2014-ben, amikor Palesztinában voltam egy irodalmi fesztiválon, és Netanjáhú izraeli miniszterelnök éppen bejelentette, hogy újabb 3000 telepeslakást építet a nyugati parton, illegális módon. Ez az a fajta aktivizmus, amit íróként megtehetek. Nem vagyok túl jó abban, hogy tüntetéseken vegyek részt, vagy hogy azt csináljam, amit Joanna. Ám a könyv megírása után azt gondolom, szükség van mind a diplomáciai világ szavaira, mind a cselekvésre. Mert végül is a cselekvéssel tudsz napirendre tűzni valamit. Mint például az éghajlatváltozás problémáját. Mindenki tudta, hogy ez történik, és hogy ez nem túl jó, de senki nem tett semmit. Greta Thunberg és generációja azonban a tüntetéseikkel hozzájárult ahhoz, hogy ez a kérdés a nemzetközi figyelem előterébe kerüljön. Így aztán hirtelen a kormányok új törvényeket hoztak erről. Az aktivisták sürgetése nélkül ezt nem tették volna. Tehát mindkettőre – diplomáciai-kormányzati és aktivista erőfeszítsére egyaránt – szükség van.

+1 KÉRDÉS
A könyvei végigkísérték az elmúlt évtizedek háborús konfliktusait. El tudja képzelni, hogy ezt maga mögött hagyja, hogy például a lovairól írjon egy regényt?

Nem is tudom. A Gyere nagyrészt az etikáról szól a modern életben, és nem a háborúról vagy konfliktusokról. A Mindenben sem minden történet ehhez kapcsolódik. Azt hiszem, mivel én magam is kulturálisan vegyes származású vagyok – anyám osztrák, apám német –, és mindezek miatt sok helyen éltem, azt hiszem, nagyon érdekelnek a kulturális összeütközések. És ez valószínűleg mindig is része lesz a könyveimnek. De bizonyos értelemben, ha a lovakat nézzük az emberekkel szemben, valójában az is csak egy másik kultúra. Még ha más fajról is van szó, a lovaknak ugyanúgy vannak érzéseik, mint nekünk. Van karakterük és személyiségük, és nem szavakkal kommunikálnak, hanem más módon. Mindig olyasmiről írok, amit nem értek, szóval könnyen lehet, hogy az egyik jövőbeli projektem az állatvilágról szól majd, ami szintén lenyűgöz. Már nem feltétlenül akarok háborúról és konfliktusokról írni. Nagyon lehangoló, mert bele kell menned a dolgok részleteibe, amelyek egyszerűen borzalmasak.