Azért sem vagyok meglepődve, mert éppen kerítést építünk, egy család hátsó kertjébe Edinburgh-ban, és amekkora pechünk volt, az egyik oszlop helye pont arra a területre esik, ahol láthatóan nagy a jövés-menés , egy föld alatti lyukból repkednek ki és be a darazsak. Már az elején mondtam a többieknek, hogy nem lesz ez jó, de nem vettek komolyan. Valamit ki kell találni. A szabályosan megépített kerítés oszlopainak távját hiába növeljük, akkor is ki fognak jönni a darazsak, hiszen a föld püfölése, ásása és kiemelése nagy lökéshullámokat gerjeszt a mélyben, és ez őket igencsak bosszantja. Nézem a nagy dög légkalapácsot a kezemben, ezzel kellene a régebbi oszlopok beton aljzatát vészverni, illetve a földben lévő nagy sziklákat szétrepeszteni. A szabályos lyuk 65 cm mély, és olyan széles, hogy elférjen benne oszlop és körbe ölelhesse a beton, amely stabilan tartja majd a jövőben.
Nem hiszem el, hogy centire pontosan ide építették a várukat a lények, akik már a dinoszauruszok előtt itt éltek a Földön. Szépen jönnek-mennek. Nézem a pulcsim ujját, „Essential fear of god”, hirdeti az írás. Érdekes egy pulcsi, „Szükséges félelem istentől”? Nem is tudom hogyan fordítsam. Sokszor már nem is fordítom az angolt, belém épült. Nekem ez a felirat azt jelenti, hogy „szükségeses istenfélő". Egy arab srácon láttam először ezt a márkát a sarki kisboltban, azóta azt gondolom, vallásos cucc. A magamét, bevallom, összekukáztam. Egy kertben dolgoztam, egy teljesen demenciába süllyedt egykori festőművész kertjében, és ott hevert a szemetes alatt. Lehet, már évek óta ott verte szél és eső, fagy és hó, én meg felvettem. Nem szoktam felvenni szemetet az utcán, de mikor megláttam ezt a nap által csíkosra szítt szövetet, gondoltam egyet és hazavittem. Kimostam a csatakosan retkes valamit, és egy egészen elfogadható állapotú kapucnist kaptam, kellemes tapintású viseletet. Csak munkába hordom, mert tényleg csöves, de oda kedvelem, kényelmes, másrészt ad valami belső békét ez a kiírás nekem, nem is tudom, mivel magyarázzam. Megkeresztelve nem vagyok, az egyházakat lenézem és kinevetem, nem vagyok istenhívő sem. Azonban, sokszor történtek velem olyan dolgok, amelyek elbizonytalanítanak, valami felső erőt vélek látni néha, valamit, amit nem értek és nem is fogok sosem megérteni. Mikor istenfaszázok, mert éppen a kezemre csapok a nagy feszítővassal munkában, azért hozzáteszem, magamban, hogy azért vágod, hogy nem úgy mondtam...
Nézem a kiírást az ujjamon, azon gondolkodom, nem kellene ezeket a darazsakat cseszegetni. Baj is lehet belőle, de azt is tudom, ez nem a Három kívánság Dévényi Tibi bácsival, nagyot sóhajtok és megyek vissza. A főnököm már előhozta a légvédelmi üteget, egy hatalmas disznópörzsölőt. Gázpalack, szép nagy, vezeték és a végén az üteg. Előveszi az öngyújtóját, Pavel kollégám és berobbantja a fegyvert. Olyan erős a hangja a lángszórónak, illetve bocsánat, az ütegnek, hogy frászt kapok. Mindig attól félek, egyszer visszaszívja a lángot a palackba a gáz, és megöl.
Afféle szúróláng szökell előre, felperzseli a tájat. Az üteget én kezelem, hátam mögött Pavel, Michael mellettünk ugrál és üvölt. hogy honnan jönnek. Pavel a hátamra csap, attól függően, honnan jön a támadó ék, én pedig arra fordítom az ütegek komor torkát. Vííjúúú, víjjúúú, dzsóóóóóóóóó, tatatatatatatata… Hullnak a vadászgépek. Eleve kettős csatát vívok. Sakkban tartom a darázsfészek kijáratát, mellette azonban, a visszatérő cserkészek, szemfüles pásztázók kommandóit is lőni kell. A darazsak ragadozók, folyamatosan térnek haza pásztából, ahol békés méhrajok kaptárjait fosztogatták, alig pár órája.
– Mögötted Valér, adjál nekiii!
Perdülök, Pavel vinnyogva röhög mögöttem, megint leszedek pár Stukát, magamban imitálom az ütegek hangját, gyerekes, de nem foglalkozom ezzel. Michael nézi az eget, megint kiabál, megint perdülök, tűz (szó szerint) és megint megtizedelődött a légierő. Az mondjuk furcsa, hogy tíz perce lövöm a bejáratot is, de újra friss csapatok jönnek ki, és azonnal támadnak. Ha valaki néz minket, azt gondolja, egy csapat bolond kertépítő, sokat ittak. Nyakig beöltözve, munkavédelmi szemüvegben egy lángszóróval hadonászunk és ugrálunk. Szerencsénk van, eddig nem kaptunk új találatot, kevés az esély, de motiváltak vagyunk. Ahogy pörgök, nézem a pulcsim újján a feliratot és azon töprengek, talán ezért nem lapok többet, véd a talizmán, most már néz a pulcsi névadója, nem lehet bajom.
Vidáman baktatok az erdőben, fától fáig, átsüt a fény a lombokon, fütyörészek. Augusztus van, majdnem szeptember, már hallik az ősz, bár még minden bokor büszkén zöldell, dacosan néznek, az a pár sárgás levél még nem látható a magasban, eltakarja a nyár maszkja, majd egyszerre szakad le a lomb, mint amikor csinos nők pár év alatt öregszenek meg, itt is olyan gyors lesz a pusztulat. Egyedül vagyok. Szeretek egyedül osonni, nagy köröket róni az erdőben, ide nem hozok senkit. Mint indián, óvatosan nézelődök, nincs itt senki, biztonságban vagyok. Átugrom egy kis csermelyen, érdekes, huszon éve, még voltak nyáron is csermelyek, patakok, nem szárította ki őket az eszelős kánikula a Bükk hegységben. Már hazafelé poroszkálok, mikor valami kis csípést érzek a könyökömön, elkapom.
Emlékszem világosan erre a másodpercre. Milyen sok minden belefér egy másodpercbe. Arra gondoltam, hogy csalán csípett meg. Csalán, mert olyan volt az érzés. Azonban, rögtön arra jutottam, az nem lehetett, hiszen a fák között, ahol mentem, nem volt olyan magas aljnövényzet, ami elérhetné a könyökömet. Mikor ezt a mellékszálat elvarrtam, arra jutottam, ha ez nem csalán, az csak valami bogár, konkrétan darázs lehet, mert nem lehet más, ezt a csípést nem haluzhattam be. Ha viszont, jutott rögtön eszembe, esetleg ez egy darázs, akkor ahol egy van, ott több is lehet, jó lesz figyelni. Még mindig belül voltam az egy másodpercen, óvatosan oldalra fordítottam a fejem és hátra kukucskáltam. A földből, előgomolygó felhő, mint a kiskakasos mesében, amikor elnyeli őket a császár begye, olyan rémülettel töltött el, hogy ma is világosan hallom a zihálásom. Tudtam, halott ember vagyok.
Hirtelen perdültem meg, szökkentem álltamból vágtába, amiben sokat segített pár, már egyre konkrétabb égető marás a kezemen. Amit láttam, több száz egyed, olyan pánikkal töltött el, amit nem lehet leírni. Futottam, de olyan gyorsan, amit szerintem még nem műveltem eddigi életem alatt. A felhő üldözőbe vett és közeledett. Eszembe jutott Az utolsó mohikán című film. Azt hiszem, ott futott úgy az egyik hős, hogy fától rúgta el magát, így nyert egérutat és extra sebességet. Természetfilmek peregtek szemem előtt, ahol a nyúl agár támadóit ejti pofára váratlan perdülésekkel. Olyan gyorsan szökelltem, de mit sem ért. A felhő utolért, és martak és öltek és csíptek. Akkor kezdtem pánikba esni, mikor már nem tudtam számolni a marásokat, valami harmincnál hagytam abba. Megértettem, ezek megölnek, itt fogok meghalni az erdőben, büdös hullámat majd napok múlva találják meg erdészek, vagy vadászok. Érdekes az ember. Milyen sok gondolat cikázik az agyunkban, matematikai feladatokat oldunk meg, metaforákban beszélünk, értékelünk és pezsgőt gyártunk, verset írunk, pozícionálunk, álproblémákról csacsogunk, karriert építünk, de bajban, mindenki azonnal állattá vedlik, és a „támadj vagy menekülj!” parancsot követi, mint erdő vadjai, dámok és vaddisznók, medvék vagy muflon.
