Babarczy Eszter Apám meghal címmel írt egy könyvet, amelyben az édesapja Barbarczy László, a kaposvári színház legendás igazgatójának az utolsó hónapjait dokumentálta. A minapi könyvbemutatón elmondta, hogy az eddig köteteit, így ezt is, a traumáiból tudta megírni. A trauma tehát lehet inspiráló az alkotásra, de ezt tudjuk már korábbról is. Mégis megdöbbentő volt azzal szembesülni a Katona József Színpadán, hogy a némacsend című előadásnak a díszlete (tervező: Schnábel Zita) a Színház- és Filmművészeti Egyetem Ódry Színpada aulájának pontos mása.
A rendező ifj. Vidnyánszky Attila előző munkáinak színházi megfogalmazása nagyon markáns, a zenét, a mozgást, a gegeket előtérbe helyező abszolút szabad nyelvezet. A traumából való fogalmazást és az ily módon megteremtődött személyességet viszont még egyetlen rendezésénél sem éreztem ennyire, mint a némacsend című előadásánál, amely Shakespeare Hamletjének egy - finoman mondva - újszerű feldogozása. A színlapon el is olvasható, hogy a drámában mikor mi történik, de ifj. Vidnyánszky előadásában csak a történet csomópontjait fedezhetjük fel. A fizikai színházi forma dominál, az első jelenet még szöveges, de aztán elfogynak, kikopnak a szavak, marad a zene és a mozgás. Visszatérve még a díszletre, a Katona Kamrájában Zsámbéki Gábor 1991-ben rendezte meg a Hamletet, Ternyák Zoltánnal a címszerepben, a ringszerű teret négy oldalról ülték körbe a nézők. Itt pedig egy színház előtere, történetesen az SZFE Ódryjának az aulája válik díszletté, különböző akciók, később leszámolások színhelyévé. Ezért is kezdtem a traumával. Hiszen, ha egy rendezőnek épp ez jut eszébe egy apa-fiú történetről, az nem lehet véletlen és innen nem nehéz asszociálni a rendező édesapjának a színművészeti egyetem átalakulásában betöltött szerepére.
De lépjünk is gyorsan tovább! Úgy tudni, a forma már a próbák elejétől eleve ez a fizikai színház volt, nem is készültek az alkotók konkrét szöveggel. Bekerültek ugyan félmondatok, színészi improvizációk, de az előadást a színészek alapvetően végig táncolják (koreográfus: Berecz István és Kondákor Ajsa Panka). Az elején még van egy szöveges forgatási jelenet. Egy riporter kérdezi Horatiot, mi is történt valójában, de nem kap választ. A rendezés Horatiot (Lengyel Benjámin) az előadás teljes egésze alatt egyetlen szemtanúként bent tartja a színpadon. Ő az, aki mindent lát, az összes küzdelmet, árulást, bosszút. Tényleg mindent! A végén, talán épp ezért, ő sem kerüli el az őrületet. És ha már őrület, zsigeri és megrázó Ophelia (Kanyó Kata) apja meggyilkolását követő, a saját végzetébe vezető kizökkenése. A címszerepet alakító Gloviczki Bernát nem ennyire zsigerileg jut el az őrületileg. Ő szeretne hinni, sokáig vergődik még eljut a bosszúig. Apja szelleme (Fekete Ernő) időről időre megjelenik, túlvilági sikolya betölti a teret. Az előadás talán legemlékezetesebb színészi jelenlétét Rezes Judittól kapjuk. Gertrúdként annyi színt, érzelmet mutat meg, hogy mozdulatait, gesztusait sokáig magunkkal vihetjük. Dankó István Claudiusként a formátumát céltudatos kegyetlen agresszivitással helyettesíti. Keresztes Tamás, Jakab Balázs, Pásztor Dániel, Molnár András m.v. és Mészáros Béla óriási energiával és figyelemmel vesznek részt a játékban.
A legvége pedig a véré és a tényleg döbbent néma csenddé. A fülünkben csak a szellem furcsa sikolya visszhangzik napokon át.
Infó: némacsend Shakespeare Hamletje után. Rendező: ifj. Vidnyánszky Attila. Katona József Színház
