Sullivan meccsét néztem a laptopomon, mert a zseni játéka mindig feldob, amikor gondoltam, ideje megnézni, hogy ki kapta idén az irodalmi Nobelt, aztán már rohantam is a képernyővel a nejemhez, hogy elmutogassam a jó hírt. Nagyon nehéz megmondani, hogy ilyenkor az olvasó vagy író örül-e jobban bennem, egyáltalán szét lehet-e választani a kettőt. Még az is jó volt, hogy a torkomat kínzó fájdalom miatt nem tudtam beszélni, így az öröm végig bennem maradt, intimmé vált, nem fecseghettem szét senkinek.
Emlékszem, annak idején anyámat mindig a teljes könyvet is átindázó Krasznahorkai-mondattal ijesztgettem. Nagyon mást olvasott ő, és mást én. Azóta kissé közeledni látszik a kettő, mert valahogy egyre jobban megbecsülöm a jól, de egyszerűen író szerzőket (Moa Herngrentől Camus-ig ível a kínálat), de Krasznahorkai bonyolultsága mindig is más polcon volt. Az ő egyszerűsége ugyanis paradox módon ez a mindent átfonó, mindenhez hozzáérő, aprólékosan kidolgozott bonyolultság, amely minden emelkedettsége ellenére nagyon is földközeli. Legutóbbi regényében is például olyan természetességgel jelenik meg a kotyogó és a krumplis tészta, mintha Tar Sándor világában járnánk. Amúgy ott is járunk folyton, az elesettekében.
Amúgy micsoda generáció ez! Kezdődött Kertésszel, de a legkevésbé sem lepődtünk volna meg, ha a nemzetközi porondon is otthonosan mozgó Esterházyt vagy Nádast ünnepeltük volna az elmúlt években Nobel-díjasként, ha a szerencse (vagy a svéd akadémikusok szempontjai) másként dönt, és akkor még nem beszéltünk az olyan különleges életműről sem, amilyet Bodor Ádám tudhat maga mögött, akinek szintén nem kell a szomszédba mennie az apokaliptikus terror költői ábrázolásáért. És most Krasznahorkai. Azt hiszem, nem csupán olvasóként, de egyszerű szemlélődőként (nézdegélőként, ha már EP) is öröm a kortársuknak tudhatni magunkat.
Az meg külön öröm, hogy az elmúlt évek kitérői után, amikor úgymond az irodalom szűkösebb értelmezését próbálták a dal (Bob Dylan) és a lehető legigényesebb újságírás (Szvetlana Alekszijevics megrázó riportkönyvei) felé kitolni, most a szó szoros értelmében vett szépirodalom győzedelmeskedett. Abból is az a fajta, ami ellenáll a felületes olvasásnak, amit többnyire „nehézkesnek” és „nyomasztónak” szoktak bélyegezni, holott csak elmélyedést kíván, lassabb és megértőbb befogadást. Türelmet és kíváncsiságot, amit aztán többszörösen meghálál.
Krasznahorkai legjobb művei arra figyelmeztetnek, hogy a művészet olykor küzdelem, nem minden mű kínálja tálcán a mélyebb rétegei meg- és felfejtéséhez szükséges kulcsokat. Arra, hogy bármennyire is gyorsuljon a világ, a megértéshez még mindig idő kell. (Az már a Magvető érdeme, hogy ezekhez a sajátos ízű regényekhez megtalálta az oly passzoló külcsínt: ezt a karcsú, hosszúkás, légies formát.) Ezért nem lesz ő soha „népszerű” író, ahogy Tarr Béla sem popcornos filmes.
Igen, most tényleg jó magyarnak lenni, otthon és idegenben is. Mert a kettő most valahogy ugyanaz egy hosszú és kivételes pillanatig: ez az ő nagy érdemük.